(Le)építő kritika | regényírás - könyvírás

(Le)építő kritika

(Le)építő kritika

Gyakran halljuk azt a véleményt, hogy annak van igazán esélye fejlődni azon a művészeti területen, ahol előrébb szeretne jutni, aki jól tudja fogadnia kritikát. E mondat szó szerinti értelme megkérdőjelezhetetlen, viszont az, amilyen tartalommal az esetek 99%-ában használni szokás... Nos, úgy már minden alapunk megvan kritikával illetni ezt a kritizációvédő kijelentést.

És akkor vedd úgy, hogy nagyon finom voltam. A dolog súlyához sokkal inkább az illene, hogy azt mondjam: ez a duma egy veszélyes baromság.

A legtöbb ígéretesnek induló, de soha révbe nem jutó, valaha művészi ambíciókkal rendelkező ember azért vérzett el, mert komolyan vette azokat a kritikákat, amelyeket a műveire kapott.

Ha építőnek vélünk egy kritikát, miközben nem az, akkor még abszolút rutinnal rendelkező, széles körben elismert alkotóként is bajba kerülhetünk – ismert tény, hogy a jó szándék köntösébe burkolt szemétkedő kritikák elfogadása után betegszik meg a legtöbb művész –, nemhogy kezdőként, amikor még(!) nagyságrendileg több támadási felületet ad a hiénáknak a kiscsikó módra, bukdácsolva haladó művészi kommunikációnk.

Profi vagy amatőr

Sokféle nézőpont létezik, amelyik megkülönbözteti a profit az amatőrtől. Az egyik az, miszerint az amatőr az folyton kritizál, mert ezzel próbálja demonstrálni a hozzáértését – a profi viszont ezen már túl van, úgyhogy tiszteli annyira az alkotást, hogy az erényekre fókuszál.

Ettől a profi még nem feltétlenül fogja idióta módjára minden szarra kényszeredetten vigyorogva azt mondani, hogy „hű de nagyszerű”. Egyszerűen nem azon van a figyelme, hogy mi nem működik, hanem azon, hogy mi működik. Ami nem jó, azt is tudomásul veszi, de nemigen foglalkozik vele, nem tapicskol benne kéjelegve, hanem megerősíti azt, ami értékes még egy fércműben is. Tehát, nem hazudik, nem kétszínű, csupáncsak azt erősíti meg, ami jó, és ezzel fogja építeni a „megkritizált” kezdő alkotót. Hiszen ő már önmagában azzal, hogy megerősítést kap arra, hogy valami konkrétan miért működik a művében, egy olyan állapotba kerül, hogy tárgyilagosabban tud ránézni a saját alkotására, és így olyan tanulságokat lesz képes levonni, amelyek pozitívan hatnak ki a következő művére.

A legfőbb csapda

A legfőbb csapda, amibe beleeshetünk, amikor megpróbálunk megítélni egy műalkotást, az a szubjektív (személyes) és az objektív (tárgyilagos) nézőpont összekeverése.

Vegyünk egy klasszikus példát: Az akarat diadalá-t!

Leni Riefenstahl filmje a náci párt 1937-es országos gyűlésének bemutatásán keresztül népszerűsíti a nemzeti-szocializmust, és sztárolja, sőt egyenesen mitizálja Hitlert. A film tökéletes, mégis hátborzongató. Miután megnéztem az egyik jelenettől szó szerint rémálmom volt, pedig én még a Passió legdurvább jeleneteinél se voltam rosszul.

Ha szubjektíven nézem, Az akarat diadala egy számomra nem tetsző, gusztustalan náci propagandamű – ha objektíven, akkor viszont egy igazán hatásos mestermű, és az egy más kérdés, hogy mi a véleményem az igazságtartalmáról.

Ugyanez vonatkozik például sok kommunista propagandafilmre, például az Állami Áruházra, vagy a Bors című tévésorozatra, de pl. ilyen a hollywoodi Szellemirtók is, amelyik egy remekül összerakott vígjáték, viszont számomra nyomasztó volt.

Egy civil, egy amatőr megengedheti magának, hogy szubjektív érzései alapján sommásan azt mondja valamiről, ami őt nem fogta meg, hogy „ez egy nagy kalap sz...” vagy  „f...”. Nyilván, mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz. Joga van, de ára is van. Mert ha egy író gondolatban elindul ezen az úton, ha összekeveri a tartalmat a formával, akkor az egész művészet egyre misztikusabbá válik a számára, amit vagy csodálni, vagy félelemmel vegyített tisztelettel kezd majd el kezelni.

Így sosem lesz belőle tudatos alkotó.

Jó, de hogyan fejlődjünk, ha nem fogadunk el semmilyen kritikát?

Úgy, hogy képessé válunk különbséget tenni a magát – tudatosan, vagy pusztán ostobaságból – építőnek álcázó kritika és a gyakorlati tanácsok között.

A dolog rém egyszerű: amivel tudunk mit kezdeni az tanács, ami viszont csak rosszkedvűvé tesz, ami elveszi az önbizalmunkat, ami nem konkrét(!), ami nem egy olyan plusz nézőpontot ad, minek a felvételével azonnal érezzük, vagy akár pontosan tudjuk, hogyan leszünk legközelebb jobbak, az egy leépítő kritika.

Ha sikeres író akarsz lenni, életbevágó jártasságot szerezned a kettő közötti különbségtételben, mert ha a leépítő kritikát komolyan veszed, akkor azzal az erővel be is dughatnád a fejed egy inhaláló csodaműszernek vélt sütőbe, hogy miközben mélyen letüdőzöd a gyilkos gázt, utolsó perceidben azon elmélkedj, milyen szerencsés vagy, hogy megismertette veled a sors ezt az igazán hatásos terápiát.

Ha figyelsz a kettő közötti különbségre, előbb utóbb egyre jobb leszel benne, és egy idő után tökéletesen fogod látni, mi különbözteti meg őket egymástól.

Végül nézzünk egy hasonlatot!

Legyen ez egy hétköznapi beszélgetés... Mondjuk, elmeséled egy baráti társaságban, milyen volt otthon a szülővárosodban a Húsvét. Mindezt különböző színvonalakon teheted meg, és különböző reakciókat kaphatsz közben. Lehet érdeklődés a mondanivalód iránt, vagy teljes érdektelenség, esetleg ugratás, miközben beszélsz, vagy arathat olyan fergeteges sikert a beszámolód, hogy könnyesre röhögik magukat a barátaid, esetleg megríkathatsz akár többeket is közülük.

Sok minden lehet, de te nagyjából tudni fogod, hogy melyik reakciót hova tedd.

De mi lenne, ha valaki azt mondaná, hogy „egy csöppet laposra sikeredet ez a húsvéti sztori, Gizikém (Gézukám, stb.)!” – Tudnál ezzel mit kezdeni? Meg lenne a véleményed arról, aki beszólt?

Gondolom, elhajtanád, visszaszólnál neki, eltennéd magadban, hogy ő egy szemét, vagy talán most az egyszer megbocsátanál neki, mert tudod, hogy rossz napjai vannak, esetleg belemásznál a képébe.

Ha ez így van, akkor miért tapsikolsz a leépítő kritikáknak?

Hozzászólások

Hát ez teljesen igaz. Aki egy pillanatig is komolyan veszi a kritikát, az maga alatt vágja a fát.
Nemrég olvastam egy írást a kritikus helyes kezeléséről. Megarősíti a fentieket. Talán nem szentségtörés, ha idemásol a linkjét. http://b-irodalom.blog.hu/2015/04/24/bozoky_jozsef_onvedelem

Ákos, megint jól eltaláltad, ami foglalkoztat. Én mondjuk most a másik lovon ülök. Kaptam egy könyvet szerkesztésre, megjelöltem a necces részeket, írtam egy kétoldalas átfogó véleményt, mitől lenne jobb az írás. Általában szeretem a szerkesztői munkát, mindig tudok olyat mondani, ami "aha" élményt okoz a szerzőknek. Igyekszem építő jelleggel, példákon bemutatva mondani a fejlesztés javasolt irányait, tehát sértődés soha nincs (azt hiszem). Mert tudom, hogy rossz érzés, amikor azt kapja vissza az ember, hogy ezt is máshogy kéne, azt is át kellene írni, ezt a fejezetet inkább töröljük stb. A szerzők ilyenkor inkább visszakérdeznek egy-egy részletre, és szívesen magyarázom el a dolgot részletesebben. De mindig akad olyan író, aki megkapja a flekket, és aztán elkezdi magyarázni, hogy miért úgy jó, ahogy megírta, és miért nem változtat rajta semmit, és hogy az én javaslataim miért hülyeségek. Nem érti, hogy nekem mindegy, változtat-e avagy sem, én megkaptam a járandóságom, de a döntés úgyis az íróé. A delikvens megy és kiadja a könyvét és nem veszi meg senki. Szóval igenis, a kritikából illik tanulni - csak az nem mindegy, honnan kéred, meg hogy milyen a kritika. Avval nem lehet mit kezdeni, hogy "ez nem jó" vagy "nem elég érdekes" vagy "a főszereplő nem szimpatikus". Egy jó szerkesztő (próbaolvasó) rá tud mutatni azokra a szavakra, mondatokra, amik nem ülnek, nem működnek, átírásra szorulnak, és még példát is tud adni. Ilyet kell keresni, ha máshogy nem, pénzért. Aki nem vállal el pár oldalt ingyen bemutatómunkának, az nem is gondolja komolyan a szakmát.

Én úgy jártam, hogy 2012 márciusában beküldtem az elkészült regényemet, több kiadóhoz. Közel fél évig vártam és nem jött semmi válasz. Ebből megértettem, hogy nem fogják kiadni. De persze forrt a düh, hogy miért nem írta meg senki, hogy nem adják ki. Aztán addig ütöttem az asztalt, vagyis küldtem nekik a maileket, hogy mondjanak véleményt, hogy végül az egyik kiadó (magas beosztású tagja) válaszolt. Az első 15-20 oldalt olvasta el. Azt írta, hogy a legnagyobb gond ott van, hogy rosszul lőttem be a korosztályt, és ez miatt a téma, és a megfogalmazás nem igazán van összhangban. A másik hiba meg az, hogy bár jó a fantáziám, és helyenként érdekes, elveszek olyan részletekben ami senkit se érdekel, ráadásul a főszereplőm kidolgozatlan. Aztán javasolta, hogy nézzek utána a szakirodalomnak, és tanuljak mielőtt ismét nekifogok, és elveszek a bozótosban. Nos nem ezeket a szavakat használta, de a lényegen ez nem változtat. Bevallom a korosztállyal kapcsolatban már első hallásra egyetértettem, de a többi? Az fájt. Ennek ellenére persze szépen megköszöntem a választ, meg mindent de kb. két hétig teljesen magam alatt voltam. Olyan volt mint egy érvágás. Teljes összeomlás, kudarcélmény, és önostorozás: Hogy nem értek semmihez. Nem tudok semmit. Nem vagyok jó semminek. Pocsékba ment az a sok befektetett munka és energia stb.
Végül nekiestem tanulni. Találtam is könyveket, és az interneten is vannak helyek, ahol írnak mindenféle módszerről. Persze van sok hülyeség is, mint minden témában. A lényeg az, hogy végül is beláttam, hogy igaza volt és tényleg nem voltam elég felkészült a regényíráshoz, de attól eléggé elvette a kedvemet, hogy megkeressek a jövőben egy kiadót. Persze azt is belátom, hogy megérdemeltem: Nekem kellett vélemény. Hát most örülhetek neki:)
Minden esetre most, bátorságot gyűjtök egy új kezdethez. Vigyáz világ, jövök! :) Bármelyik pillanatban, vagy hónapba, vagy évbe... de jövök. :)

Örülök, Maszat, hogy kiheverted. Mivel nem olvastam azt az ominózus írásodat, nem tudhatom, hogy menyire volt igaza annak a "komoly embernek", de nekem ebből az jön le, hogy ez a lekezelő menj vissza tanulni duma aljas lehetett, mert pl. a két konkrét dolog, ha jogos, és normálisan megérteti az ember az íróval, akkor az lelkesen korrigálja.
A "főkarakter kidolgozatlanság" viszont egy tipikus szemét mondat, amit nem lehet megfogni, nincs benne semmi konkrétum, csak egy ítélet. Különben is, a világirodalom tele van olyan halhatatlan szerzőkkel, akikről ezek a piócák azt írják, hogy felületesek, kidolgozatlanok a karaktereik. Ha valóban igaza lett volna a fő karakter kidolgozatlanságában, és ezt akarta volna, hogy te valóban tanulj, akkor beszélgetett volna veled erről a karakterről, és ez után a beszélgetés után te magad szeretted volna kicsiszolni azt a karaktert.

Köszönöm, Ákos. Újra elolvastam a levelet amit akkor kaptam: Kedves hangvétel, barátságos, kicsit bizalmaskodó megfogalmazás. Ez szimpatikussá, és ami a legfontosabb őszintévé tette, és én bevettem a maszlagot.
Mindemellett nem hiszem, hogy alattomos, és rosszindulatú lett volna. Vagy legalábbis nem tudatosan volt az. Csak egyszerűen le akart koptatni. Kevesen veszik a fáradságot, hogy kezdőkkel pepecseljenek. Még ha a kiadó jól megfogalmazott PR szövegében az is áll. Mindenki tisztában van vele, hogy egy tapasztalt íróval nincs annyi baj. Ráadásul már van neve, és olvasóközönsége, stb, stb. Értem én.
De ami a lényeg, hogy úgy ittam a szavait, mint egy idióta. De most, hogy ezt a cikket elolvastam, és válaszoltál, megértettem valamit. Azt, hogy ha érdekelte volna a személyem, vagy az írásom akkor valóban elkezdődött volna egy beszélgetés. Nem csak egy kedves lekoptatás lett volna. Mert most már nyilvánvalóan kiderült számomra, hogy valóban ez volt a szándéka: félrelökni.
Arra jöttem rá hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha valaki fontos ember, akkor az megbízható. Azt hisszük, hogy ha valaki ért valamihez, és válaszol a kérdésünkre, vagy tanácsot ad, akkor az a tanács hiteles. És meg kell fogadnunk, hiszen ért ahhoz amit csinál. Pedig nem mindig azzal a szándékkal születnek a tanácsok, hogy rajtunk segítsenek. Van olyan, hogy egyszerűen azért mondja azt amit, hogy hagyjuk őt békén, és ne kérdezzünk többet.

...és már megint egy a szívemet mennyei mannával beborító írás!Én még a múlt évezredben (s valóban akkor) negyedik helyezést értem el egy drámapályázati versenyen. Ifjú, lázadó lelkem természetesen vérig volt sértve, hogy "mi az, hogy egy országos versenyen csak negyedik lettem?!" Akkortájt még nem voltam rest világmegváltó terveket szőni, így kb. azt vártam, hogy egy másik galaxisból is gratulálni fognak az alkotásomhoz, vagyis egyértelműnek vettem, hogy kizárólag csak első lehetek a megmérettetésen... A lényeg, hogy felkerestem egy Fura Úrat, hogy véleményt mondjon a szösszenetemről. Adott egy időpontot, hogy mikor menjek vissza, és majd addigra ő elolvassa. Negyedik alkalommal már nem volt elég vastag a bőr az arcán, hogy újabb időpontot adjon meg, azt mondta maradjak ott, amíg elmélyed a soraimban.Amíg ő olvasott, én reszketve ültem azon a nyikorgós műbőr fotelen, bámulva a cipőm orrát. Bár túlzás, hogy olvasta, inkább csak átolvasta.Természetesen én így is abszolút meg voltam illetődve, hogy egyáltalán szóba állt velem. A kritika így hangzott: érződik rajta Madách Ember tragédiája, és túl fiatalos a nyelvezete. Tanuljak még. Ennyi. Megspékelve némi lesajnáló mosollyal. Mint egy rossz tetoválást, úgy hordozom magamon/ban ezeket a szavakat. Azóta sem küldtem el sehova az írásaimat, de ez meg már az én lúzerségem. Jól megbosszultam a sérelmeimet!!!A világnak fogggalma sincsen mit veszített a történeteim nélkül :D Túl fiatalos a nyelvezete... Igazából csak ez fájt. Ja, amúgy 17éves voltam akkor. Ennek közel húsz éve. Úgy gondolom, hogy aki írásra adja a fejét, az egy csöppet érzékenyebb, mint a nagy átlag. Éppen ezért kell nagyon megválogatni, hogy kinek kérjük ki a véleményét. Ma már tudom, hogy mi a különbség az építő és a leépítő kritika között. Mindkettő mögött más érzelem munkál. És bármennyire is rózsaszín csillámporral meghintett "csajos oldalon" megálló okoskodásnak tűnik, csak a szeretet visz előre. Mielőtt megírom a Kalevala folytatását, minden írni szeretőt arra bíztatok, hogy szelektáljon a vélemények között. De Ákos már megint megmondta a tutit, szóval nem ragozom. Hajlong, integet, pont.

Sajnálom, 'martoll' hogy egy ilyen tahóval hozott össze a sors. A drámaírói verseny 4. helyezett az óriási dolog.
Egyébként drámáról, forgatókönyvről, vagy egyéb drámai műnembe tartozó írásról véleményt komolyan venni, nagyságrendileg kissebb százalékban szabad, mint egyprózai mű esetében, mivel az egy félkész termék, az egy munkaanyag, amiből előadás vagy film készül, és majd az tartozik a civilekre.

Bocsánat, hogy csak most reagálok, de végre lazíthatok egy kicsit, és most kevesebbet netezek. Szóval a lényeg, hogy köszönöm szépen Ákos a bátorító szavakat!

Szia martoll!

Hihetetlen, hogy nem tud valaki emberin viselkedni.

Ákos finoman fogalmazott, illetve hála égnek annyit írt le amennyit a nyomda festéke elbír. Jellemezvén az akkor "Nagy Úrat", ki a szösszenetedet átfutotta.
Mekkora egy paraszt lehetett.
Talán irigyelte, hogy Te már 17 évesen úgy irsz?
Igen, és pont az volt a baj, de ez már a múlt, hogy akkor Te bizony nem írtál, mert nem , mert nem, s ezen úgy tudsz változtatni, hogy most NEM MEGMUTATOD, hanem tessék írni.

Ha jól számolok (ebben sem vagyok tökéletes) akkor Te most még mindig nagyon fiatal vagy, és egyáltalán nem vagy lekésve, elkésves semmiről. Sőt most már felszedhettél egy-két piszkot is magadra az életből, esetleg tapasztalatnak is lehet nevezni. Amúgy szerintem az írói vénát nem lehet kiölni, akinek közlési kényszere van, az valahogy megoldja, hogy ez kijöjjön, mert különben belepusztul.
Jól érzed, hogy bizony az írók, költők, s miegymás érzékenyebb lelkülettel rendelkeznek, s ezért vesszük nagyon a szívünkre az ilyen dolgokat.

Tehát mi a megoldás? Írj!

Jaj most látom, hogy itten töténések voltak.

S a történésekhez már írtam én kommenteket, de nekem is volt történésem.

Meseírásban utazom, de már porosodik más is a gépemen. Ez olyan érdekes SCIFI.

Na visszatérek a kezdethez.
Tehát mesék, gyerekeknek.
Küldözgettem, s ezzel nem is volt gond, mert ahova küldtem semmi olyan kikötés nem volt, hogy hülye , vagy rossz mesét nem lehet, egyszerűen a 2500 karakter meg volt határozva, s a magyar helyesírási szabályo, amit nem nehéz betartani, mert a word a hülyéknek, és nekem kedvez, meg ne legyen benne olyan ami rosszra tanít, már nem emlékszem a meghatározásra.
Tehát irogattam a meséket, nem ontottam, de írtam amikor úgy jött a gondolatom.
Aztán kerestem én pályázati kiírásokat, és találtam is egy nagyon jót.

Lehet Ákos hallotta, de nem igen számít, hogy igen, vagy nem.

A véleménye Ákosnak viszont igen számítana nekem.

Szitakötő pályázatot hirdetett egy témakörben.
Rendben, megírtam, hagytam had üllepedjen a gépen, majd elővettem egy-két nap múlva, átolvastam. Akivel még olvastattam az a fiam volt (27 éves) szegény szendved velem. :)
Aztán elkészült, elmentem kinyomtatni, mert ez volt a pályázatban még a formai dolog, hogy nem elektronikusan, hanem nyomtatva postai úton, és nem jelenhetett meg sehol még.
Na nyomtatás, és posta, ajánlott.
Horgas Judithoz a postás szerintem éppen, hogy kivitte, és aláírta az ajánlott átvételi kis papírost, de az e-mail már jött, hogy (egy pill.)

"Köszönjük megtisztelő bizalmát, hogy elküldte pályázatunkra művét.

Sajnos, a küldött írást irodalmi megformálása miatt nem érzem a folyóiratba illeszthetőnek, ezért nem tudom közlésre kérni.

Megértését remélve, üdvözlettel,"

Ültem a gép előtt, és tudjátok mit mondtam kérdeztem?

Hogy mi a ku*** mesei elemek hiányoznak belőle?
De majdnem sírtam.

Megvonatam a vállam (azért én annyira már nem vagyok érzékeny mind martoll volt 17 évesen) s felnyomtam oda ahova eddig is küldtem a meséket. Tessék, olvassátok.
Azért rosszul esett.
Ilyenkor nem lehetne egy picit mondjuk egy kis kegyes dolgot írni, hogy bla..bla..
Szó szerint az arcomba vágta vissza a mesét!

Képzeljétek el! Ez pont olyan csak elektronikusan.

Odaadod Neki, és átfutja, és fogja és visszadobaja, hogy NEM TARTALMAZZA A MESEI ELEMEKET.

Na jó lehiggatdok, és azóta persze írtam meséket, s nem is haraptam magamon eret. Megy tovább az élet, és olyan érdekes, hogy írok most is, és persze majd kiderül, hogy Isten milyen feladatot szánt nekem, mert azért én blogolok, és elég sok embernek tudok segíteni, a gyors kis szösszenetekkel, frappáns kis megjegyzésekkel.
Ez olyan lélekgyógyászat dolog, s kell. Ebbe a világba kell az embereknek a jó szó. Egy olyan ölelés, amit olvas. Mert ugye rohanunk, és más városba, esetleg orszába élünk.
Azért én hálás vagyok, hogy ide is irogathatok.
Még nem lettem lebalátázva itt.

A kritikát meg kell hallgatni, mert az jön, különösen a közönség részéről, főleg, ha senkit nem érdekel az írás. Az a kemény kritika.

De talán a legfontosabb, hogy mikor elolvasod újra és újra az alkotást, élvezed-e, elkap-e az téged? Mert, ha téged sem kap el, a közönséget biztosan nem fogja. Hittel, élvezettel írtál, vagy nem? Az olvasó azonnal megérzi ezt. És ennyiben maradunk.

könyvírás