Blog

Miért van az, hogy míg valaki – miután összehozott pár tűrhető novellát – képes megírni az első regényét, addig mások, esetleg sokkal jobb novellák kisujjból való kirázása után is felsülnek a regénypróbálkozásaikkal?

És most felejtsük el azt a nyilvánvaló választ, hogy az egyik ismeri a regényírás trükkjeit, a másik meg nem. A kérdés azokra az esetekre vonatkozik, amikor valaki megtanulta az alapjait annak, hogyan kell regényt írni, de bárhogy próbálkozik, mégse jön össze neki egy novellánál hosszabb sztori.

Első blikkre az ilyen esetek alapján úgy tűnhet, hogy mégse belépő a novella a regényhez. Esetleg valamiféle személyiségbeli lehet a dolog nyitja? Valaki vagy novellistának született, vagy regényírónak, és mindenkinek jobb, ha ezt idejekorán felismeri?

A múlt heti bejegyzésemben említett feladat végrehajtása, azon túl, hogy egy kis stresszmentes gyakorlási lehetőséget kínál, mielőtt valaki belevág az éleslövészetbe, egyben bevezetést jelentett az egyik legfontosabb regényírói eszköz, a karakterépítés használatába.

Bármi, amit leírunk, az egy karakterrel történt meg – ha nem történt semmi, csak a tájról értekezünk, vagy bármi másnak a hatását próbáljuk meg mondatokba önteni, akkor is egy karakter élményeit adjuk tovább, csak ez a karakter mi vagyunk.

Mindig kiveri nálam a biztosítékot, amikor visszahallom egy fiatal írótól, aki valamilyen mesterhez fordult tanácsért, hogy az azt mondta neki: „Írj, írj és írj, és ha elég kitartó vagy, majd valamikor kialakul a stílusod.”

A regényíró is ember. Neki is vannak álmai, vágyai. Elképzel dolgokat, tervez, gondolkodik...

A regényírónak is boldogulnia kell az életben. Ezért jó, ha kitartó, tájékozott, művelt, barátságos, tud helyesen írni stb. stb., hiszen neki is vannak hétköznapi és közösségi feladatai, amikkel meg kell birkóznia... De nem ezektől az „emberi tulajdonságoktól” lesz valaki regényíró!

Hát akkor mitől?