Romboló tanácsok | regényírás - könyvírás

Romboló tanácsok

Romboló tanácsok

A napokban Szecső továbbította nekem egy kedves olvasónk, D. S. levelét.

Nem mondom, hogy meglepett (sajnos nem először hallok ilyesmiről), de mindig megdöbbent, amiről szó volt benne.

D., aki nem csak tervezte, hogy írni fog, hanem már aktívan dolgozott is a regényén, olvasott egy cikket azzal kapcsolatban, hogy mit kerüljünk el regényírás közben, aminek az lett a következménye, hogy jól elvették a kedvét az egésztől.

Neked, kedves D., és mindenki másnak, elsősorban azt tudom mondani ezzel kapcsolatban, amit már a (Le)építő Kritika című bejegyzésemben részletesen kifejtettem. Ismételni nem akarom magam.

A regényírás 10 szabálya

Ha konkrétan a D. S.-t elbizonytalanító, „A regényírás 10 szabályá”-ban szereplő tanácsokat és tiltásokat nézzük, akkor mindegyikre azt tudom mondani, hogy úgy, ahogy Elmore Leonard megfogalmazza, és amilyen kategorikusan kijelenti őket, úgy nagyképű baromságok.

Félre ne értsd, Elmore Leonard kiváló szerző. De nem minden jó író jó pedagógus is egyben.

Észosztás

Azon túl, hogy sokan gonoszságból vagy butaságból – és még többen a kettő sajátos ötvözetéből – adnak olyan tanácsot pályatársaiknak, amivel ártanak nekik, van még egy harmadik ok is, de ez is szorosan összefügg a butasággal.

Ha egy szemellenzős megmondóembernek egy adott helyzetben valami működött, akkor azt hiszi, hogy az általánosan is működik. Főleg, ha semmiféle megértése nincs a szakterületen.

Itt van például a karakter hitelessége. Ha egy ilyen észosztó nem tudja, hogy a hitelesség csak egy adott célközönség szempontjából értelmezhető, akkor egy egyszeri jó élménye alapján szabályokat fog felállítani arról, hogy mi tekinthető hiteles és részletgazdag karakterábrázolásnak, és mi felszínesnek. És ezeknek a szabályoknak a betartását innentől másoktól is elvárja!

Tanács a tanácsokkal kapcsolatban :)

Sajna, előre nem lehet tudni, hogy melyik tanács lesz jó, és melyik butaság, ha nem olvassuk el – de általában, ami kategorikusan tilt, az számomra mindig gyanús.

Ha egy tanácsról nem tudod eldönteni, hogy érdemes-e figyelembe venni, vagy nem, akkor fogd az egyik kedvenc regényedet, és ellenőrizd le, hogy annak a szerzője egyértelműen követi-e ezt a tanácsot. Ha nem, akkor magasról tegyél rá!

Hozzászólások

Utálom a szabályokat! Szerintem pl. Tolsztoj azt sem tudta, hogy egyáltalán léteznek... Persze, összevissza nem lehet irkálni! Mindig balról jobbra kell! :-D (Jujjj! Máris egy csomó felkiáltójel! :-( )

Ismét szónoki hangulatban vagyok. :)
Sokan azt mondják egymás konkurenciái vagyunk, minden téren a világban: munkahelyen, pályázatokon stb. Ezért biztos ami biztos, idejében ki kell ütni a az ellenfelet: gonoszságból, és butaságból. Persze így is fel lehet fogni a dolgokat, de ez nem olyan mint az utolsó torta szelet, hogy ha nem eszem meg én, megeszi más.
Képzeljünk el, egy véres küzdelmet az utolsó tortaszeletért. A terv: El kell lopni az asztalról. Elszaladni. Elbújni egy szűk kis kamrába. Pillanatok alatt magunkba tömni. Minél többet. Miközben tudjuk, megtalálnának azok a barbár társaink és kitépik kezünkből a maradékot. Talán verekedés is lesz... stb. stb. És még fokozhatnám... :) Csak suttogva mondom: az így megszerzett és legyúrt süti nem élvezhető.
Nem tudunk egymás kiütésével több olvasót nyerni magunknak. Mert mindenki más. Nincs két egyforma ember, és így két egyforma író sem. Még ha ugyanannak a célközönségnek írnánk is, nem ugyanúgy látjuk a világot, nem ugyanonnan közelítjük meg a témát. Én láttam ezt a művészeti suliba. Ugyanaz a modell után festettünk, (tizenketten voltunk a csoportba), de nem volt két egyforma munka. A portrék sokszor ugyanannyira hasonlítottak arra ki festette, mint arra akiről. Főleg, ha csak a szemét néztük. De egyébként is, nem ugyanúgy közelítettük meg a témát. Nem ugyan azokat a színeket választottuk, nem ugyanazt a kompozíciót, és nem ugyanazt a technikát. Nem is beszélve arról hogy mindenkinek megvolt, a csak rá jellemző stílusa.
Nézzük meg a költőket, szinte mindegyik írt már egy szerelmes verset, de nem mondhatjuk hogy egymás konkurenciái lennének. Van akinek ez tetszik jobban, van akinek az. De mindegyiknek meg van a csak rá jellemző sajátossága, ami miatt szeretjük, vagy nem. Ott van pl. Arany és Petőfi kortársak és barátok tudtak lenni...
Aztán meg képzeljük el mennyire kiábrándító és illúzió romboló, ha kiderül, a kedvenc írónkról, hogy áskálódik. Hogy bunkó, és gonosz másokkal, akiket konkurenciának tart.

A szabályok védelmében:
Az írást, mint minden más kreatív tevékenységet is, én elsősorban szakmának látok, és csak azután művészetnek. A jó szakemberből lehet művész, fordítva még nem láttam rá példát.
Persze léteznek azok a géniuszok, ahol a két terület között nincs határvonal, de aki ilyen, annak nincs szüksége tanácsokra.
A többiek pedig jobban járnak, ha először megtanulják használni a szabályokat, mielőtt feszegetni kezdik őket, máskülönben azt a művészieskedő tábort fogják gyarapítani, ami már így is túl népes.
Leonard úr védelmére szóljon, hogy a szabályai jótanácsként fogyasztva működnek. Pl. ha valaki a karakter külső leírásához nyúl, gondolja meg alaposan, hogy mi vele a célja, miben mozdítja elő a történetet az, hogy az a lány szőke, nem pedig vörös. Hogy kinek a szemével látjuk, hogy kinek az agyával gondoljuk azt a szőkeséget, és mi kapcsolódik hozzá, mi következik belőle, akár az olvasó tudatában mélyebb rétegeiben. Pl. egy tizenöt éves lány festett vörös hajszínével egy kívánt előítélet elültethető, szalmaszőke fürtjeivel a másik... De ha minden szereplőm külsejét kategorikusan közlöm, az valöban az olvasó agyának megerőszakolása.
Abban egyetértek, hogy a kötelező vagy tiltó szabályok destruktívak, de ez nagyrészt az értelmezésen is múlik.
Szerintem Leonard - és általában a szakma - szabályai olyanok, mint a sílesiklás bólyái: behatárolják a helyes irányt, és bár érintésük nem halálos, ok nélkül ne borogassuk őket.
Az egyediesség, művésziesség, kreativitás okán meg végképp ne. Nem azt érzem művészinek, ahogy James Joyce fittyet hány minden szabályra, hanem ahogy pl. Stephen King alkalmazza, vagy éppen játssza ki őket, szinte senkihez nem hasonlítható könnyedségel.
Ezért is vetnek ki maguk közül az olvasott értelmiségiek... :)

Kedves Lorant!
Élvezettel olvastam az okfejtésedet, de szerintem a szabályok nem szorulnak védelemre. Nevezhetnénk őket akár törvényszerűségeknek is, melyeket nem érdekelnek az ügyeskedők, hisz maguk mondják majd ki az ítéletet. Az más kérdés, hogy néha egy-egy géniusznak sikerül megerőszakolnia párat...
A szakmaiság és a művészet közötti párhuzamot már inkább izgalmasnak tartom. Magam kissé másként látom a kettő kapcsolatát, illetve különbözőségét. Eljátszottam a gondolattal, hogy pl. egy kőművesből, vagy gépkocsivezetőből mennyi idő alatt és milyen módon lehet szakmájának elismert művésze, de persze tudom, hogy itt az irodalom iparosairól és művészeiről van szó. Azt gondolom, ha egy írót jó szakembernek titulálunk, elsőre talán megbántódik, azután talán elgondolkodik, vajon tényleg ismeri-e a "szakma" törvényszerűségeit. Én nem tartom magam se írónak, se szakembernek, művésznek meg legkevésbé, de azt hiszem, az "üzeneteim" közvetítésével kapcsolatos tehetség - legalábbis annak csírája - a birtokomban van. Úgy vélem, amikor valamiféle euforikus állapotban, a külvilágról elfeledkezve nyomkodom a billentyűket, mert a gondolatok maguktól áradnak belőlem, akkor kár lenne a szakmaiság szabályaival foglalkoznom, mert megtörne a lendület. Utóbb persze elő kell venni a collstokot, meg a szögmérőt, hogy valami szarvas hiba meg-ne torpedózza a tartalmi értékeket, de azt hiszem, nem tudnám megmondani, melyik a fontosabb... Abban azonban biztos vagyok, hogy az íráskészséget - mint szakmát - meg lehet tanulni, mindig tovább lehet és kell fejleszteni, de a tehetség nem megtanulható! Ennek híján pedig a művészet nem szökken szárba soha.

Egyetértek Loranttal abban, hogy a szabályok igenis fontosak. Ahogy minden szakma, művészet is, a szakmai tudáson alapszik. Ehhez, még kell egy kis tájékozottság a témában, és intelligencia, ahogy a témához hozzányúl, na és egy kis mélyebb tartalom, mondanivaló. Enélkül szerintem nincs művész és nincs művészet.
Csupán arra akarok rávilágítani, hogy a művészet szabályai picit mások mint a matematikáé, vagy a közlekedési szabályok. Megmagyarázom. Például, a gyerek, úgy rajzol emberi arcot, hogy a karikába elhelyez: felül két szemet, középre egy orrot, alul meg egy szájat. A karika tetejére húzott vonalkák a haj. Tehát, kifelejti a homlokot. Pedig, a portré rajzolás egyik szabálya: A homlok szélessége megegyezik az orr hosszával. Rengeteg ilyen szabály van, egy átlagos arcra vonatkozóan. De mind tudjuk, átlagos arc nem létezik. Van akinek keskenyebb, és van akinek szélesebb a homloka. De mindenkinek van. Aki ismeri a szabályokat, az tudja, hogy a modell, miben tér el az átlagtól, hogy, mitől egyedi, és így pontosan le tudja rajzolni. Tehát, ha a szabály szerint rajzolunk, pl.: olyan széles homlokot mint az orr hossz, akkor az átlagot rajzoljuk, nem a modellt. De aki nem ismeri a szabályt, úgy járunk mint a gyerek, aki homlok nélküli arcokat rajzol.
Ezzel csak az baj, hogy végső soron Kovács F. Istvánnak van igaza. Ez nem is lenne ekkora gond. Csakhogy, a művészetnek van egy olyan szabálya is, hogy jó munkát, csak teljes odaadással és átéléssel lehet kivitelezni. Itt a gond. Ha az ember beleéli valamibe magát, akkor már nem képes kívülről, vagyis megfelelő távolságból rálátni a munkájára. Én személy szerint, hogy a példánál maradjak, képes vagyok órákig, a homlok közepén lévő apró kis anyajeggyel bíbelődni. Holott, a homlok, teljes egészében el van rontva, és újra kell festeni. Mert alkotás közben az embernek minden eszébe jut, csak a szabályok nem. Ezért jó, ha egy hozzáértő kívülálló felhívja rá a figyelmet, és ettől, el tudsz távolodni a munkától. Én most pont itt tartok. Ugyanis, sorozatba felteszem a regényemet a honlapomra ( http://www.nyaradieniko.com/bookshelf/chapter/2 ), most egyelőre csak az első rész van fenn, és ingyen olvasható. És örömmel vennék, egy építő kritikát.

Kötekszem,
Nem azért mert nincs igazad, hanem mert mélyebbre akarok (veled) ásni a témában.

"...a művészet szabályai picit mások mint a matematikáé, vagy a közlekedési szabályok..."
Szerintem nem a művészetnek vannak szabályai, hanem a regényírásnak, azok pedig egyáltalán nem mások, mint matematikai szabályok, vagy akár közlekedési szabályok.
Van valami, amit el akarok mesélni, és ennek van oka. Ki akarok váltani egy hatást az olvasóban, elültetni benne a saját értékítéletemet, a saját következtetéseimet. Azt akarom, hogy a sajátjának érezze. Azt akarom elérni hogy ő érezze az én félelmeimet, ő vonja le az én tanulságaimat. Tiszta pszichológia, nem sokban különbözik a kutyaidomítástól (tudom, ez most szörnyen hangzik, de tarts velem a gondolatmenetben). Kondícionálni akarom az olvasót, hogy a megfelelő reakciókat váltsam ki belőle a megfelelő helyzetben. Csapdába csalom, és bumm! - átmegy az üzenetem a lehető legméyebb szinten. Ez egy szakma. A művészet pedig "csupán" ennek a szintje. A minőségi mutató.
J.K. Rowling csapnivalóan ír, de népszerű, mert nem teszi magasra a mércét, és könnyed szórakozást ígér. Az olvasó nem érzi magát kényelmetlenül, ezért hálás.
Dan Brown annyira művész, mint egy zsák korom, de képes magasszintűnek láttatni az egyszerű összefüggéseket, ezért mindenki Sherlock Holmes-nak érzi magát olvasás közben, mikor egy-egy titokra fény derül. Messze nem művészt, de már jobb szakember, mint az előző.
Isaac Asimov félelmetesen jó szakember, nagyon jól ír, de az ő művészete akkor világlik ki, amikor a történetei által alkotott egységet szemléled.
Stanislaw Lem már sokkal emberibb szintre hozza le a művészetet, ő kellemetlen kérdéseket ültet a fejedbe, amik soha többé nem hagynak nyugodni. Szó szerint megváltoztatja az életed.
Stephen King pedig konkrétan szépirodalmat művel. Olyan szépen ír, olyan sokat mond olyan kevéssel, ami az olvasót folyamatosan szórakoztatja, de közben mélyebb rétegekben is dolgozik, és végül egészen a tudatalattidba hatol. Úgy kondícionál, hogy észre sem veszed. Ez, barátom, művészet. :)

Én is úgy rajzolok arcot, ahogy írtad. De ha azért rajzolnék arcot, hogy kiálltsam, megméressem, eladjam - akkor azt akarom, hogy a homlok szélessége legyen egyenlő az orr hosszúságával, vagy ha nem, akkor tudni akarom az eltérés célját.

Jaj, imádlak Titeket, többet kellene vitatkoznunk. :)

Válasz a kötekedésre:)

Először is, én is imádlak titeket, és szeretem ezeket a vitákat. Rögtön megjön a kedvem az íráshoz. De, persze nem hanyagolhatom el azt, hogy elnézést kérjek, mert leírtam magamban ezt az oldalt, és nem látogattam. Kihangsúlyozom, az oldalt, és nem titeket!

Sajnos mindig túl hosszúra sikerülnek a hozzászólásaim, és ezért igyekeztem tömören fogalmazni, és úgy tűnik a lényeg lemaradt. :) Ezért az az érzésem nem értettük meg egymást. Itt kell megemlítsem, hogy én egyébként festészettel foglalkozom, pontosabban foglalkoztam (kiállítások meg minden), de lesütött szemmel bevallom, hogy az elmúlt egy év folyamán mindössze két festményt fejeztem be (ez nagyon kevésnek számít nálam). Ezért jöttem portréfestés példával, és sajnos nem fejtettem ki elég bőven amit mondani akarok. MERT nyilvánvalóan, az átlagos arcon a homlok szélessége egyenlő az orr hosszal, de átlagos arc nem létezik. Az egyiknek keskenyebb a homloka, másiknak szélesebb. Nagyobb vagy kisebb az orra. Stb. Vagy ha ez a szabály igaz is az adott arcra eltár egy másikban. Azok akik ezeket a szabályokat megfogalmazták, (a reneszánsz koról napjainkig) nagyon okosan észrevették, hogy az átlagostól való eltérés teszi felismerehetővé számunkra az embereket. Vagyis tudat alatt, regisztráljuk az átlagostól való eltérést. Tehát, csak akkor tudod lerajzolni azt a konkrét embert, ha ismered ezeket a szabályokat. A karikatúra rajzolók éppen ezt használják ki. Az átlagtól való eltérést eltúlozzák, de ettől még a végeredmény felismerhető lesz, vagyis az, hogy kiről készült ( feltéve, ha profi rajzolja). Vagyis a szabály, hogy az orr egyenlő a homlokszélességgel, nem olyasmi amit alkalmazni kell, hanem olyasmi amit megvizsgálni kell, ha le akarsz rajzolni egy konkrét embert. A szabály leginkább, itt ebben az esetben kérdésként fogalmazódik meg: Ha ránézel a modelledre egyforma a homlokszélesség az orrhosszal? Ha megválaszolod a kérdést akkor már meg tudod rajzolni. Tehát a szabály igen is fontos, de nem midig úgy kapod mint a matematikába. Ott nagyon ritka az a kérdés, hogy a háromszög szögeinek az összege ebben az esetben is száznyolcvan fok?

Úgy gondolom, hogy az alkotás folyamatának szabályai a zenében is és úgy általában minden művészeti ágban megvannak. Ha jól tudom, akkor Mocart kidolgozott egy szabályrendszert, hogy hogyan kell zenét komponálni. De ne menjünk messzire, Bolyainak is meg volt a maga matematikai elmélete, hogy hogyan kell megtanítani valakit hegedülni. (igaz a tanítványai hamar felszívódtak)

Véleményem szerint minden alkotó munkának megvan a szabályrendszere, csak sokszor a gondolkodásunkon is változtatni kell ahhoz, hogy észrevegyük, megértsük, alkalmazni- és felmérni tudjuk azt, hogy melyik esetben melyik szabály érvényes. Vannak nagy alkotások amik attól lettek jók, hogy felrúgtak bizonyos szabályokat, másokat pedig mesterfokon alkalmazzák. Nézzük meg pl. a Pulp Fiction című filmet.

könyvírás