Miről ír a magyar író? | regényírás - könyvírás

Miről ír a magyar író?

Miről ír a magyar író?

Mindig óriási élmény zsűritagnak lenni. Ilyenkor az ember közvetlen kapcsolatba kerül a kortársaival. Ott van egy pályázati kiírás, csak pár alapvetően nem túl szigorú kitételnek kell megfelelni, és bárki indulhat. Nincs ennél jobb minta. Végre nem a szerkesztők, kiadók, rendezők, producerek és további mindenféle önjelölt ítészek szűrőjén keresztül, hanem tényleg közvetlenül látod mi az, ami úgy általában foglalkoztatja az író embereket.

Idén életem harmadik irodalmi pályázatán vettem részt zsűritagként. (l. „Krisz Nadasi Writes” – Karácsonyi kisregény-írói pályázat) A színvonal tekintetében nem ért meglepetés. Tudtam, hogy lesznek jó írások, és tudtam, hogy lesznek rosszak. Várható volt, hogy eleinte szinte vadássza az ember a profi műveket, majd ahogy egyre több igazi élményt adó novella kerül a kezei közé, egyre lelkesebb lesz, és aztán eljön az a pont, amikor elkezd aggódni: „Úristen! Több a kedvencem, mint a díjazható művek száma! Kit ejtsek ki? Melyik kezembe harapjak?”

Igen, a színvonal, mint minden Magyarországon meghirdetett irodalmi pályázatnál, elég jó volt – ami igazán érdekes az az, hogy milyen tematikus, stilisztikai, műfaji és egyéb trendeket figyelhetünk meg egy-egy ilyen pályázatból.

Én most két trendet figyeltem meg. Egyiktől se ugrálok örömömben.

Az egyik nyilvánvaló sajátosság, hogy a pályázók túlnyomó többsége nő volt. Nem a női írókkal van baj, mint ahogy amikor még fordított volt az arány, akkor sem a férfi írókkal volt gond, hanem azzal, hogy nincs egyensúly. Átestünk a ló másik oldalára. Olyan ritkán találkoztam férfi írással, mint egy tanítóképző főiskolai tanár, aki az évfolyama dolgozatát javítja.

A másik megfigyelhető trend a külföldi témák erőltetése.

Ez számomra tényleg érthetetlen. Nem arról beszélek, hogy nemzetközi a téma. Ha egy Las Vegas-i munkát elvállaló magyar bébiszitter, vagy egy Nyíregyházát Londonra váltó pizzás fiú a főszereplő, az rendben van. Az ilyen élethelyzetek mind-mind olyan univerzumot tárhatnak az olvasó elé, ami miatt érdemes arra a pár percre kikapcsolni, és elmerülni a világukban.

De miért gondolja egy békés megyei vagy egy józsefvárosi pályakezdő író, hogy az lesz a tuti, ha egy amerikai kisváros tipikus figuráiról ír novellát vagy kisregényt, amikor messziről süt az írásáról, hogy soha a büdös életben nem járt arrafelé, és csak tévéből vagy olvasmányélményekből van bármilyen információja azokról a helyi emberekről, akikről a fő karaktereit mintázza?

Ha mindez csak a kínos vagy félamatőr pályaművekre lett volna jellemző, abból is le lehetett volna vonni pár érdekes tanulságot, de így, hogy kifejezetten érdekfeszítő, igazán bájos stílusú írók művei estek bele ebbe a csapdába, érdemes elgondolkodni azon, hogy mi áll a jelenség mögött.

Neked mi a véleményed? Ha az írói szakma elnőiesedéséről van véleményed, az is érdekel, és az is, ha arról, hogy miért ez a nagy külföldi témadömping.

Hozzászólások

Szia Ákos, szia Mindenki!
Kicsit úgy érzem magam, mint az a bizonyos "csapos" aki "közbeszól", mert a karácsonyi témát nem pályáztam meg. Rágtam egy ideig a ceruzám végét, de nem jött össze. Talán, mert a kisregény-terjedelem idegen tőlem; talán, mert nem szólított meg semmiféle "drámai üzenet" melyet tovább adhattam volna; talán, mert közben belefogtam egy új regény kéziratába, és küzdök vele piszkosul... Bevallom, most már bánom, hogy nem vágtam bele, és éppen a cikkben megfogalmazott két fontos kérdés miatt bánom!
Először is: Javíthattam volna az ivar-arányt a férfiak javára. Másodszor pedig: én nem tudok idegen környezetből élményanyagot teremteni. Abban a hitben leledzem, hogy ódivatúak az írásaim, mert hazai helyszíneken, hazai emberek hazai történeteiről szólnak, elég hagyományos stílusban. Ráadásul úgy élem ezt meg, mintha korlátaim lennének. Kicsit irigylem azokat a szerzőket, akik hiteles cselekményt képesek ábrázolni olyan környezetben, ahol sosem jártak - főleg, nem éltek!
Hát, kedves Ákos, én azt hiszem, talán azért lehet ez így, mert az itthoni életet nem tartják elég érdekesnek, elég misztikusnak, elég kaland-alapúnak. Most képzeld csak el, hogyan álmodjon "a lány" a nyócker szűk, poros utcáira egy bazi nagy cadillackot, amint tetején a hatméteres duglász-fenyővel ringatódzik a családi fészkekhez vezető kapualjak kukái között?! Az ilyesmi nehezen indítja ám be a romantikus fantáziát! Vagy mégis? Mert az enyémet most éppen beindította. De, hát már késő - lemaradtam a pályázatról!
De nem akarom elhumorizálni a dolgot, ám valóban ez lehet az egyik ok: A poros magyar valóságtól mintha idegen lenne a romantizáló karácsonyi fantáziálgatás. Valószínűleg könnyebb elhelyezni egy ilyen cselekményt a "korlátlan lehetőségek hazájába", ahol valóban bármi megeshet. Az már más lapra tartozik, hogy pl. 1942 karácsonyát a Don mellett is megünnepelték az ott fagyoskodó magyar katonák (jó részük akkor utoljára...), vagy gondolhatunk a háború előtti/alatti idők nyomortanyái, napjaink hajléktalanszállói népének karácsonyaira, és még sorolhatnám. Persze, lehet, hogy erdőben járok és eltévedtem, mert nem olvastam egyetlen beküldött művet sem. Mégis attól tartok, hogy a szerzők többsége az ünnep felhőtlen boldogságát és békességét helyezte a leendő olvasó látókörének központjába, és - lássuk be - a fentebb említett "nyomor-karácsonyok" nem szolgálnak túl épületes témával, márpedig nem zárható ki komoly - cselekményforrásként szolgáló - érzelmi tartalmuk! Szerettem volna válaszolni neked, de csak ez a hablaty lett belőle. Remélem, azért hasznát veszed, és talán azok is, akik rajtad kívül még elolvassák.
Merry Christmas! :)

Köszi, István!

Egyáltalán nem volt hablaty. Teljesen világos, amit írsz. Lehet, hogy ez az ok, de ebben az esetben ezek az írók tévednek.
Cleavland, New York és San Fransisco szürke embereinek is ugyanolyan szürke a hétköznapjuk, mint a Nyóckerben vagy Szeged egyik panelakásában lakó szürke ember hétköznapjai.
Aki pedig nem szürke, az ugyanúgy nem szürke Veszprémben vagy éppen Los Angelesben.
Sok helyen éltem a világban, ezt egész biztosan kijelenthetem.
Ha egy hétköznapi megcsalós-megbocsátós, vagy egy, a világon bárhol megtörténhető „távolról figyelős-reménytelen szerelmes”, vagy egy minden kontinensen egyforma „szerelem első látásra a szeretet ünnepén” sztorit olvasok, és ha ez nem olyan, amiből érződik, hogy a szerző azt miért pont oda, abba a környezetbe tette, vagy pláne ha tulajdonképpen a külhont csak annyi szemlélteti , hogy Jeniffer, nem pedig Judit, és Clarence, nem pedig Zoli szeret egymásba, akkor azt gondolom, hogy sokkal nagyobb a baj.
Maga név hallatszik jobban, mert azt olvasta a saját számára komolyabb olvasmány élményekben, és azt gondolja, hogy ettől lesz az is jobb.
Ha nemzetközi best sellernek szánt kisregényekről beszélnénk, akkor valamennyire érteném, de itt ez sima életérzés.
A véleményem szerint egy meglehetősen káros, de általánosan elterjed életérzésről van szó.
Mindez helyre tehető, ha valaki rendelkezik egy szakmai magabiztossággal, ha tudja, hogy mi miért hat és melyik célközönségére, és a saját személyes ízlését is jó helyen tudja belevinni a történetbe.
Csak az írás és az írásbeli művészi kommunikáció néhány alapösszefüggésének megérésére van szükség, na meg egy kis gyakorlásra. Ezekről szól a nemsokára megjelenő „Írni és nem elakadni” című kézikönyvem.

Értem én mindkét előttem szóló véleményt, és szerintem érdekes téma. Jól el lehetne vitázgatni, elmélkedni róla egy téli estén, egy fahéjas forralt bór mellett, ha már a karácsonynál tartunk. Így hát én is hozzászólok a témához. Itt jelzem, hogy külső szemlélőként, mert nem küldtem be munkát erre a pályázatra, és nyilvánvalóan zsúri tag sem voltam.
Ha eltúlozva, és sarkítva fogalmazok (pl. a drámai hatás kedvéért) , akkor azt mondanám, hogy a lényeges különbség szerintem ott van, hogy az amerikai akiket mi látunk ( akár tévében is) lehet egyszerű paraszt, vagy aki valaki más marháit gondozza, felemelt fejjel és büszkén mondja, hogy: „én amerikai vagyok”. Mi meg magyarok, akik elájulunk attól, ha egy angol, német, amerikai, stb. és hasonló, felsőbbrendűnek vélt, nemzet termékét a kezünkbe foghatjuk, úgy mondjuk ki sokszor, hogy magyarok vagyunk mintha közben elnézést kérnénk, hogy élünk. Lehet persze az is az ok, hogy aki angolul beszél az sokkal több emberrel tud beszélni, mint aki magyarul. Szóval azt akarom mondani, hogy aki azért ír, mert ki akar szakadni a (magyar) valóságból, annál talán érthető, hogy miért teszi a helyszínt és minden mást, jó messzire attól ahol él. Szóval így, szerintem, érthető, hogy azt akarja érzeni, hogy az írás ideje alatt nem ott van ahol.
Másrészt pl. én is, olyan nevet kerestem a gyerekemnek, amilyen névvel élőt még nem ismertem, hogy olyan legyen amilyen akar lenni, és hogy ne hasonlítsam később azokhoz az emberekhez akiket ilyen néven ismerek. Vagyis hogy csak ő legyen számomra olyan nevű, és senki más. Persze kiderült végül, hogy hasonló vagy egyéb okból, nagyon sokan választották ezt az nevet.
De visszatérve a kiinduló ponthoz, én azt gondolom, hogy egyrészt lehet egy ilyen elvágyódás a háttérben. Másrészt, meg lehet, hogy egy olyan személyt akar megformálni aki egyedi, és senkire nem hasonlít. Vagyis, hogy választ neki egy olyan ismeretlen nevet, ami nem befolyásolja későbbiekben a személyisége kialakításában.
Harmadrészt meg az is előfordulhat, hogy most az én fantáziám indult be, és az előbb teremtettem, egy új szereplőt: „A magyar író –t”, akit írói nevén nevezzünk Jon-nak, ám ennek semmi köze a valósághoz, csupán a képzeletem szüleménye. :)
Ha már nevekről beszélünk, olvastam valakiről, már nem tudnám megmondani melyik blogon, aki azt mondja, hogy ő olyan tárgyakkal azonosítsa a szereplőit amikről egyből eszébe jut kiről van szó, és számára így egyszerűbb az írás folyamata. Most mondok pár lehetetlen példát, fogalmam sincs ő ezeket mondta, vagy sem, minden esetre nem valószínű. Pl: vattacukor, ezüstpálca, pávatoll, stb. Szóval a neveket ezekkel tárgyakkal helyettesíti, és megír egy regényt. Pl: „Vattacukor találkozott Ezüstpálcával.” Aztán amikor kész van, akkor elgondolkodik azon, hogy kit hogyan hívjanak, és kicseréli a neveket valósakra, például a Vattacukor helyett a végén Margit lesz, és az Ezüstpálcából pedig Misike. Ezt azzal magyarázta, hogy sokszor addig rágódik a szereplők nevén, hogy hetekig bele sem kezd az írásba, és akkor sem biztos, hogy meg lesz elégedve a névvel, és az írás helyett a nevek cserélgetésével foglalkozik.

Sziasztok!
A Nádasi Krisz-féle pályázaton hímnemű elsőműves íróként szálltam versenybe, bár sikertelenül, most nem ez a lényeg. Betekintést nyerhettünk a közönségdíjazott művek elejébe, ahol nekem is feltűnt az amerikai helyszínek homogenitása. A teljes művek olvasása nélkül nem tudtam megállapítani, hogy az illető ismeri-e a terepet, de volt, aki a kommentárja után valószínűleg. Ott írtam is, hogy nekem ez alapján máris érdekesebb egy sztori, itt hozzáteszem, hogy ez nyilván nem kizáró ok.
Ákos véleménye után első gondolatom nekem is az itteni évek óta álló vízből való elvágyódás volt, és Maszat is adott egy jó szempontot. Szerintem az is oka lehet, hogy szinte csak amerikai filmeket látunk a mozikban, és az európai filmekben is tengerentúli eszközök tűnnek fel, az itthon is elszaporodott bevásárlóközpontokról és gyors- és autósbüfékről nem is szólva. Legalábbis nekem ezek tipikusan "amcsi" jelenségek, főleg a régebbi filmek után, ahol ezek képezik a mindennapi környezetet. Az is lehet, hogy egy Budapesten élő írónak még nagyobb city jelenti a nagyvárost, mert a saját életterét megszokta, és ott nincsenek pl. felhőkarcolók (bár sok más meg ugyanúgy van). A fővárosban születtem, de egy vidéki kisvárosban nőttem fel és élek, így kettős viszonyítási alapom van. Lakhelyem a környező kistelepülésekhez képest city, nekem pedig pl. már Szeged egy egészen más világ.
Ettől függetlenül magam sem értek egyet a mindenek fölötti amerikanizmussal, mert pl. a magyar tájak és városok is elég izgalmas színteret adnak. Ugyanúgy megmozgatják a fantáziámat a panelházak, a lakótelepek, a kis utcák vagy az elhagyatott tanyák is egy puszta közepén. De nincs azzal baj, ha valaki helyismeret nélkül helyezi adott terepre a történetet, ha nem tesz tévesen konkrét utalásokat. Most eszembe jutnak a korai álnéven írt magyar vadnyugati ponyváim, amit állítólag alapos tanulmányozás után írtak. Mégis szerepelnek benne a wild westtől valószínűtlenül elütő modernizmusok, pl. gépesített járművek, de engem ez sem zavart. Hangulatában pl. egy második világháborús lövöldözős játék is találkozhat az játékos ezirányú asszociációival, noha nem élte át, nem fogott a kezében olyan fegyvert, és a játék sajátos eszköztára is a legnagyobb élethűség mellett sem lesz soha teljesen valóságos. A művészetben az élmény a lényeg.
Az emberi érzések is ugyanolyanok a világon, tehát ez sem helyszínhez kötött.
Végül zárásként egy-két más gondolat, reklám nélkül. A téma a karácsony volt, ami a mi, és a világ számottevő lélekszámú kultúrkörében egyetemes ünnep, ebből kiindulva én speciel egyetemes mondanivalót fogalmaztam meg a történetben, de magyar személynevű, vagy olyan hangzású fantázianevekkel ellátott szereplőkkel bolygónk sarki, illetve lakóhelyem alapján megrajzolt helyszíneken, szereplőkkel és szokatlan kontextusban, Az teljes rálátás nélkül megint nem tűnt fel, hogy sokkal több nőnemű író lett volna. A közönségdíjazottak között kb. fele-fele arányú volt a nemi megoszlás, az életkori, és életkörülmény-beli még szélesebb skálán mozgott. Az azóta követett írók között is egyenlő a nemi megoszlás, de mindenesetre érdekes volt a kiinduló sorokat résztvevőként olvasni.

Sziasztok,

A téma nagyon jó, és érdekes. Teljesen egyértelmű, hogy miért nem írnak magyar helyszínt, neveket. Mert az olyan snassz. Kiment a divatból, és valahogy nem is tudjuk elképzelni, hogy azt írom, hogy Katalin a kandalló meleget adó széléről lopva nézte Pistát, hogy....stb.
Szintén nem küldtem karácsonyi pályázatot, mert nem készültem el vele. Lehet nem is baj, még dédelgetem ahogy István mondja mindig.
Természetesen én is beleestem ebbe a név dologba, de legalább én azt az elvet követtem, hogy egyetemleges a Karácsony, így egyetemleges nevek is kerültek bele. S a helyszín is egyetemleges. Bármi megtörténhet egy novellában, hiszen ez csak tőlünk függ. Az egy másik dolog, hogy annak hozzá kell illeszkednie az addig történtekhez. De nem lehet bizonyos dolgokat megkérdőjelezni, hogy mondjuk a hóember miért beszél.
Mindenképp át kéne gondolnom ezt az írás dolgot, hogy miként is próbáljam megvalósítani, hogy magyar legyen benne minden, és ne legyen izzadsággal teli. Egyenlőre úgy érzem ezt csak akkor tudom megvalósítani, ha régebbi korba teszem a történést, mert talán a XXI. század az valahogy nem jön össze.

A félig-háromnegyedig kész novellát meg tárolom, és időnként majd megírom.

Ja, hogy miért is főleg női pályázók vannak? Mert a pasik dolgoznak, amúgy pedig mint minden változik, és felcserélődnek a szerepek. Talán a nők szeretnék kifejezni magukat, így is szeretnének érvényesülni. Amit teljesen megértek, mert ha azt vesszük egy munkahelyen ha nő vagy, és ugyan azt a munkát végzed mint egy férfi, akkor is kevesebb a fizetésed. Kérdezvén a főnököt, (meg sem mered kérdeni), a válasz az, hogy családfenntartó. A nő nem az mi? Jól elkanyarodtam szokás szerint az alaptémától, de a lényeg, hogy van írás. Az, hogy miért ez a nő-férfi közti, és a magyar-külföldi eltolódás az inkább a mostani korunk betegsége lehet.

Ákos válaszát és a hozzászólásokat olvasva - meg ettől függetlenül is - itt mocorog bennem ez a gondolat a helyszínekről. Ne tekintsétek magamutogatásnak, ha megpróbálom közzétenni lelkem állapotját, mely az alkotás folyamán hatalmába kerít. Volt egyszer egy beszélgetés, mely a "Forgószél" könyvbemutatóján hangzott el, és beszélgetőpartnerem kérdésére válaszolva valami olyasmit találtam mondani, hogy azt a regényt meg kellett élnem, hogy megírhassam. Persze, ez így képtelenségnek hangzik, mert a cselekmény akkor játszódik, amikor még nem is éltem... És mégis! Ott kellett lennem! Azóta pedig ráébredtem, hogy minden írásom során ezt érzem. Ott kell lennem, jönni menni a "szereplők" között, érezni, amit éreznek, gondolni, amit gondolnak, tenni, amit tesznek, stb. Azután az egészet formába önteni már "csak" tisztán technikai/szakmai feladat. Naszóval! Oda akarok kilyukadni, hogy lehet ábrázolni bármit, bármilyen környezetben, amennyiben az hiteles tud lenni, és csak ott (!) tud igazán hiteles lenni, mert az a bizonyos "üzenet" nem fogalmazódhatna meg más környezetben annyira érzékletesen. Ha valamit mégsem érzek elég valóságosnak, azt "műanyagnak" minősítem, és jöhet a "delete", vagy a "backspace". Ám ez csupán az én módszerem, de most hirtelen eszembe jutott az "ússzál vazze" szlogen, és nehezen tudom elképzelni, hogy úgy ússzon valaki, hogy nem merül el teljesen a vízben. Persze, azért egy-egy korty levegőért nem árt feljönni néha... :-)

Sziasztok!

Nagyon tetszik a téma. Én is részt vettem a pályázaton, és külföldi helyszínt választottam az írásom hátteréül. Azért döntöttem így, mert a történetben több, egymástól minden tekintetben különböző élethelyzetű karakter szerepel, és úgy gondoltam, hogy egy, a hazánknál jóval nagyobb országban sokkal szélesebb a lehetőség ezek bemutatására.
Aztán elolvastam a fentebb leírtakat és hirtelen felmerült bennem a kérdés: Miért gondoltam így? Miért ne lehetne itthon is megtalálni ezeknek az alakoknak a megfelelőjét?
A dologhoz az is hozzátartozik, hogy egy ideje többet foglalkozom a magyar történelemmel, és máshogy látom a magyarságomat, a helyünket a világban. Nem igazán tetszik, amikor magyar együttesek angol nyelvű számaival van tele a rádió. Megértem, hogy a külföldi érvényesülésükhöz erre van szükség, de idehaza talán nem ezt kellene mindenáron sulykolni. Azaz, már nem is nagyon kell sulykolni. Ma már alapból úgy állunk a kérdéshez, hogy ami magyar az gagyi, nem hangzik jól, hiteltelen… stb. Annyit hangoztatták már ezt, hogy eleve ebből indulunk ki. Még így is, hogy hiszem az ellenkezőjét, mégis beidegződésből cselekszem.
Persze az is igaz, hogy bármerre élünk a világban a távoli, ismeretlen tájak mindig egzotikumot hordoznak magukban. Érdekesebb egy ilyen környezetbe helyezni a történetünket. Izgalmasabb, ha a történetben az FBI a CIA vagy más híres, hárombetűs ügynökség szerepel, és nem a TEK vagy a magyar titkosszolgálat. Ha a főszereplők New York, vagy Tokió utcáin járnak-kelnek, Szentendre vagy a sümegi vár helyett. Pedig ebből is lehetne egy jó kis sztorit kihozni. A drámai történetekben pedig tényleg teljesen mindegy lenne, ahogy Ákos is mondta. Egy egészséges nemzeti önbizalommal felvértezve talán egyensúlyban tartható lenne mindez.
Nem akarom én ezt a politika irányába elhúzni, csak azt mondom, ne tekintsünk eleve jobbnak mindent, ami nyugati, külföldi.
Ugyanakkor a ló túlsó oldalára sem kellene átesni, és mindenben a magyar helyszínt és szereplőket erőltetni, hiszen az ugyanolyan hiba lenne. Szeretnék odáig eljutni, hogy mindig meglássam egy történethez melyik helyszín a legmegfelelőbb.
Kicsit talán össze-vissza csapongó lett ez az írás, de most ezek jutottak eszembe a témáról.

Szép napot mindenkinek!

Sziasztok (ismét)!

Örülök, hogy sokunkat mozgásba lendített ez a téma, mert pl. a legnépszerűbb közösségi oldalon nagyon nem szokás válaszra méltatni a másikat. Főleg lustaságból. Úgy gondolom, a magyarországi helyszínek hiányának általunk vélt okát kiveséztük, de ennek kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy akkor valakinek el kell kezdenie tenni ellene. Ezek akár lehetnénk mi magunk.

Egyetértek SteelDog, és erről eszembe jutott valami, ami akár a karácsony témához is kapcsolódhatna... A tévé és filmekben (regényekben, játékokban, stb) feldolgozott hiedelmek, és szokások kapcsán, lassan tájékozottabbak vagyunk más népek kultúrájával mint a magunkéval. Na jó, ez erős volt! Csak azt akarom mondani, hogy nekünk is megvannak a magunk szokásai, hiedelmei és népmondái, ami kiindulópont lehetne. Itt hever parlagon, és mindez idáig mintha észre sem vettük volna. Színes és fantáziadús személyek szerepelnek a legendáinkban, és az eredet mondákban. Pl minden várnak megvan a maga mondája, plusz gyógyvizű tavak, a Balaton keletkezése stb. Szerepelnek bennük óriások, tündérek, boszorkányok, elveszett kincsek, varázslat stb. Igaz a mi mondáinkban a boszorkányok nem olyanok mint Herry Potter, de ez nem baj. Nem kell mindenben hasonlítani, nem kell mindent megfeleltetni ahhoz ami már befutott.
Ez most csak egy ötlet, de hátha valamelyikünk tud valamit írni, valami igazán hazait, ami ütős lesz, és külföldön is népszerű. Úgy értem, hogy szerintem, csak úgy lehet híresnek lenni, ha valami újszerűvel áll valaki elő. Pl. Kőműves Kelemen számunkra elcsépelt és unalmas, de egy nem magyarnak új lehetne. És lenne itt a tarsolyunkban elég amiből lehetne gazdálkodni. Ha csak a legendákat vesszük alapul, vannak varázslat útján létrejött helyszínek, izgalmas drámai események, célok, konfliktusok, legendás személyek. Nem is beszélve a legendákban szereplő történelmi alakokról. Esküszöm, nagyon jó történeteket lehetne ebből összehozni. Olyan jó lenne ha valakinek sikerülne.
Most valami provokatívat kellene mondjak$ :) Mondjuk, hogy rendezzünk egy versenyt! Versenyezzünk, ki lesz az első aki megír egy igazán magyar történetet. Magyar helyszínen, magyar szereplőkkel! Vagy, hogy nem is tudom, legalább magamnak jó volna megfogadni, hogy azon leszek, hogy ilyesmiket (is) figyelembe vegyek a következő szösszeneteimnél. :) és hajrá mindenkinek :)

Szívemből szóltál, Maszat! :)
Egy magyar popszámhoz ilyen "népi" (de találó) videoklipet kreált rendező is nyilatkozott egyszer arról, hogy szívesen forgatna egy általad is említett elemekre épülő horrorfilmet, a helyszín egy falu lenne. Én tuti megnézném, amúgy sem látok fantáziát a látványhorrorban (a klasszikusokat azért ott is megnézem). Nemrégiben a Tales from the Blog gazdái hirdettek egy horrornovella / -kisregényíró pályázatot olyan feltételekkel, hogy a mai illetve a történelmi Magyarország területén játszódjon, és pluszpontot adtak azért, ha ebbe a hazai / helyi legendák is szerepelnek. Nekem megvolt az alapötletem, csak nem jutottam odáig, hogy kifuttassam a sztorit.
De benne vagyok a versenyben, miért is ne? Ennyi erővel a karácsonyi pályázatra nem nevezettek műveit is szívesen elolvasnám, term. kölcsönösen a sajátom bemutatásáért cserébe.

SteelDog hozzászólásának azon részével teljesen egyetértek, hogy nem ismerjük eléggé a saját népi kultúránkat. Persze mi is hibásak vagyunk, de miből is eredhet ez a hiányosság?
Az "oskolába" elmegy a gyerek jó esetben nem mellé. S ott töltik belé a tudást. Jó sokat, hogy alig bírja el. Aki elbírja az csak azért mert van egy programja amivel tudja szűrni a szemetet. Így spam-be kerültek nem zavarognak, bármikor teljes törlésre kerülhetnek. Saját késztetésből fejlesztheti magát.
Akkor miből is lehetne építkezni? Ki az a MAGYAR író akinek a műveiből tanulhat a felnövekvő nemzedék? Van persze, én is olvastam, de az új írók műveit nem teszik be kötelező tanulmányba, sőt még az ajánlottba se. Nem is tudok róla, és a fiatal se, mert az egész világhálón más példát olvas.
Magyarnak lenni pedig jó, és ezt kéne leírni egy történet keretében. Csak talán az a gondom ezzel, hogy mikor is volt jó? Most is örülök a magyarságomnak, de nehéz így azonosulni egy történés leírásával magyar környezetben.
Miért? - Azért mert ha felmegyek a világhálóra, akkor a celebeket látom, és azt ki mennyit lopott, költött az emberek pénzéből. Egymásra mutogatás helyett példamutató életet kéne élni azoknak a magyaroknak akik közszereplők. Nem tökéleteset, de legalább érték legyen benne, és ne az, hogy milliárdos. Egy teljesen egyszerű mondat a Pókember c. filmből. „Nagy hatalom nagy felelősséggel jár”. A hétköznapi hősökre szükség van az embereknek, de honnan találjunk egy magyar Hőst?
A népmeséink is nagyon jók, de kellenének azok az új mesék, írások. Olvastam ismerősnél a gyerkőcöknek új mesekönyv, új mesék. Annyira nem ragadott magával mind Fésüs Éva, vagy Janikovszky Éva művei.
Meg kell újulni, változtatni kell mert valóban csak úgy lehet úszni ha vizesek leszünk.

Kedves Csibe!
Bírom a bejegyzésedet, de a magyarság, meg a hősiesség kérdésében szerintem kissé túlbonyolítod a dolgot. Abban egyetértünk, hogy magyarnak lenni jó - néha. Meg nehéz - néha. (Nem "NAGYMAGYARNAK", mert azokból egyre több van...). Hősnek lenni meg muszáj! Már ha tiszta akar lenni az ember. És ilyen hősöket azért lehet találni, csak körül kell nézni azok körében, akik a létért, az emberi méltóságért, és a lelki békéjükért küzdenek. Amit az oktatással kapcsolatban mondasz, abban viszont teljesen egyetértünk. UFF! Mondá az öreg indián. Mire a vízben kapálódzó fia: mofmá uffá te! Szakállas történet, biztos ismered :-D.

Üdv mindenkinek!
Annyit szeretnék személyes győzelemként elmondani, hogy a kötetbe végül bekerült szerzők fele álnéven szeretett volna szerepelni és végül meggondolták magukat. Nem győzködtem őket. Csupán figyelmükbe ajánlottam cikkemet az írói álnevekről és felhívtam rá a figyelmüket, hogy a kötetben épp az lesz a pláne, hogy MAGYAR. És lássunk csodát: mindenki felvállalta a saját, magyar nevét - ami számomra óriási öröm volt! (Ez volt az a cikk: http://bit.ly/iroialnev)
Érdekességképp, a kiválasztott 12 történet közül mindössze 4 játszódik külföldi helyszínen (és van egy nemzetközi is), és ebből kettőnél rezeg a léc, hogy lehetne akár magyar is. Bepróbálkoztam ezeknél a szerzőknél, hogy magyarítsák a sztorit, de mivel létezik a szerzői szabadság, nem nyomultam túlságosan. A kötetnek sem árt ez a plusz színezet.
Ákos, Szecső, ezúton is köszönöm a zsűrizést és a gondolatokat!
Ha valakit érdekel a könyv, keressen rá a címére: Könyvbe zárt karácsonyok. Én roppant büszke vagyok rá - és nagyon hálás is, hogy ennyi jó írást olvashattam a pályázat alkalmából :)
Szép napot, Krisz

Hello mindenki!
Persze, hogy az első kommentemet sikerül megeresztenem az egyik legkomolyabb és legösszetettebb témába, mert miért ne? :"D
Kezdeném azzal, hogy női írók. Szerintem ez is olyan, mint a divat kicsit. Volt olyan idő, amikor a férfiak voltak többségben, amikor szinte elképzelhetetlen volt, hogy női író, női orvos, női akármi. Most, hogy már elfogadott és senki nem néz rád furán, ha mellékállásban, vagy akár főállásban ír, és ezért figyelhető meg a némi túltengés. De ez csak az én véleményem, hogy ezek a dolgok úgy billegnek, mint valami libikóka.
Meg van egy olyan elméletem, hogy valahogy "cikivé" vált férfiak számára az írás. A társadalmunk sajnos nem egy elfogadó társadalom, és ha egy férfi nem olyat művel, ami férfias netalántán ír, balettáncol, komolyzenél egyből megkapja, hogy "höh, hát buzi vagy?" És bár ez ostoba, kártékony és buta hozzáállás de nagyon sok fiatal tehetségnek elveheti a kedvét attól, hogy alkosson. Sajnos mindkét nem számára vannak ilyen degradáló megjegyzések, de eltelik egy kis idő, mire az ember rájön, hogy ne adjon erre a bullshitekre, ha egyáltalán rájön.

A másik dolgot én egyszerűbben látom: menekülni akar. Az írás kezdeti szakaszában menekülési útvonalként is szolgál, és mint ilyen minél messzebbre kell, hogy vezessen. Az angol és amerikai területek pedig egészen megfelelőek erre a célra.
Aztán lehet, hogy később megtetszik neki az a kultúra, az a hely, vagy a választott műfaj zsánerei és az ehhez általa kigondolt csavarok egészen egyszerűen jobban működnek abban az országban. Szerintem ez nem "csapda" ha megfelelő mennyiségű kutatómunka, tájékozódás és utánajárás van benne.

könyvírás