Miért lesz valaki író?

Nyilván, ahány ember, annyi válasz. Én csak azt tudom elmondani, hogy én miért lettem az.

Nos, röviden: bosszúból.

1980-ban voltam tíz éves, és akkoriban Jean-Paul Belmondo volt a kedvenc színészem. Ha az ő filmjét vetítették, mindig ott kuporogtam a tévé előtt. Szerettem, hogy olyan őrülten vezeti a kocsikat, hogy összeveri az embereket, és hogy beszól mindenkinek. Tízévesen ennél több elvárásom nem volt.

Belmondo egyik filmje azzal ért véget, hogy lelőtték. Rutinos tévénézőként arra gondoltam, hogy mindjárt jön a mentő, vagy mindjárt magához tér a kórházban, vagy golyóálló mellény van rajta, vagy csak képzelte, esetleg álmodta az egészet.

De nem. Tényleg meghalt. Így lett vége a filmnek.

Annyira fájt, hogy gyászoltam, mint egy igazi barátot.

Aztán valahogyan felfogtam, hogy nem azért halt meg, mert meg kellett halnia, mert nem történhetett volna más. Azért halt meg, mert az író így akarta.

Ez a film volt az utolsó csepp a pohárban. Addigra már annyi kedvenc hősömet ölték meg a novellákban, regényekben és filmekben, és annyi fájdalmat okoztak nekem ezzel, hogy úgy döntöttem, elég volt.

Belefáradtam a sok veszteségbe, és arra jutottam, hogy majd én megmutatom ezeknek a „rohadék íróknak”, és én is írni fogok, és az én hőseimmel akármi is történjék, végül mindig győzni fognak. Happy endet akartam, és ezért lettem író.

Rögtön el is kezdtem jeleneteket írni füzetekbe, tollal vagy ceruzával. Éveken át nem fejeztem be egyetlen történetet sem. A szereplőim állandóan verekedtek, lépten-nyomon csépelték egymást. Ezekben a kezdeti próbálkozásokban nemhogy sztori, de még koncepció sem volt.

Eltartott egy ideig, mire író lettem. Kilenc éve kizárólag az írásból élek, és szeretem ezt az életmódot. Szeretem, hogy nincs nappal és nincs éjjel, nincsenek hónapok, se évek, és az egyetlen kötöttség a határidő.

Én így tudok szabadon élni, ez az egyetlen életmód, amiben száz százalékos tudok lenni.

Nagyon hosszú időn át írtam úgy, hogy nem fizetett érte senki, sőt én fizettem azért, hogy írhassak. Az írás minden másnál jobban érdekel.

Rendes író lettem, nem egy átkozott szadista: a szereplőim mindig győznek, még ha addig a poklok kínját állják is ki.

Nos, én így lettem író. Mindenről Belmondo és a „rohadék írók” tehetnek.

Hozzászólások

Minek?

Ha a főhős végül elbukik, akkor minden, amit addig tett, hiábavaló volt...

Kivéve, ha bukástörténetet írunk, ahol a főhős bukása a tanulság.

Bukás

Igen, ez is igaz. Ha például a drogfüggőség pokláról írunk, aminek nincs happy endje, akkor, ha jól csináltuk, a happy end nem a könyvben, hanem az olvasó életében következik be.

bukás

Érdekes dolog ez. Engem speciel megindít az olyan valóságszagú történet aminek nem happy end a vége. Valahogy az életben sem így működnek a dolgok. Tudom, hogy rossz dolog azt kimondani, hogy a "jó mindig győz" a valóságban sokkal ritkábban létezik, mint a könyvekben, de sajnos ez van.
Sok sikert a továbbiakhoz.

heppiend

Én azt gondolom, a legtöbb embernek a valóságos élete úgyis annyi pocsék dologgal van tele, hogy amikor olvasnak valamit kikapcsolódásképpen, annak legyen "jó vége". Nem kell mindig tanítani az embereket, az is szép feladat, ha "csak" ellazítani, szórakoztatni akarjuk őket. Én a személyes feladatomnak azt tekintem íróként, hogy minden regényem olvasása közben és utána is legalább pár percig csendesen mosolyogva nézzenek maguk elé az olvasóim.

Hogyan lettél író? Hogyan legyek ÉN író?

Nem is tudom...
Amikor nagy szívfájdalmaim voltak, versek pattantak ki az agyamból-lelkemből. Utólag gyengének érzem őket, de szerintem a versírás más kategória.
Teher alatt nő a pálma... ahogy mondják. Amikor boldog lettem :) eszembe se jutott verselni. Mily érdekes...
Nos... többször gondoltam már arra, megírom életem történetét (anyag az van bőven...), de a lustaság megakadályozott ebben.
Viszont ahogy telnek az évek és egyre több van már mögöttem, úgy egyre gyakrabban jön elő a vágy: írni kellene.
Némelyek naplót, blogot írnak, de ez amolyan kötelező penzummá válik idővel, amit le kell tudni, akár van mondanivaló, akár nincs. Hát most itt tartok.
Mármint mégiscsak kellene írni. Az igazi szerintem az, ha valaki csak úgy elkezd írni valamiről. Hiszen Életem története csak egy van, nem? Hogyan leszek sikeres író, ha állandóan a saját életemről írogatok... bár ezt is lehetne cizellálni, pl. Életem a gyermekeim szemszögéből nézve, Életem a volt férjeim szemével, stb. Volt férjeim élete az én szememmel, és így tovább.
Majd meglátjuk, most kaptam egy jó kis(nagy?) lökést.
Valamit kellene írni...

Miért lesz valaki iró!

Nyolc vagy kilenc éves lehettem amikor elöször készült el egy drámám. Majd jöttek versek, ujabb művek. A mai több mint ötven alkotás magáért beszél. Talán a lélek okozta sérülés, nagyon fiatal korban egy kimondottan gyermeki törés ami felnött korban nevetséges, de ez vonta maga után az érzelmek hosszú láncolatát. Apámtól féltem, anyámat imádtam, s mindig félelemben voltam. Ugy emlékszek a haláltól. Nyolc éves voltam amikor éreztem, meghaltam, nem lélegeztem, nem féltem ekkor, boldog voltam s nem tudom miért, a mai napig sem. Egyszere csak hatalmasat kiálltottam, anyámék berohantak a szobába s ültem, kapkodtam a lélegzetemet. Nem örültem neki mert egy visszatérö félelmetes álmom volt örökké ami majd húsz évig elkisért. Emberek, gyerekek ha álmomban beszélgettem velük mindig a levegöben lebegtek és nem volt arcuk, egy sötét folt volt helyettük. Elvittek egy jóshoz aki közölte. nagyon hires ember fogok lenni, de öregségemre, talán igaza volt-lett. De a zene is érdekelt, megtanultam gitározni az adott kor szelleme szerint, majd a billentyüsök is megmarkolták a szivemet. Apám zeneművészként kereste a kenyerét éttermekben, presszokban és zenés helyeken, talán örököltem tölle. Idáig nyolc operettet irtam, több országban. És újra a kérdés, Miért lesz valaki iró. Még mindig nem tudom. De amit tudok, nagyon szép és csodálatos érzés amikor ir az ember éstöbb embert éltet a lapokon, vele él. És ez kegyetlen is, hiszen a lelkét veszi el a szereplöjeitől vagy adja az ővét egy pici ideig. Volt amikor remegve irtam, volt amikor sirva, de nevetve is. Az irót nem lehet jellemezni. Amit mondhatok," az iró nem lesz, születik." Nem ö fogja eldönteni, - iró akarok lenni - a sors ami a lapjait rakosgatja egymás tetejére. több mint tizezer oldalt irtam előzetes számitás szerint, talán bele is dilizek, nem lehet tudni de van rá esély. És visszatérve a gyermeki halálomra, azóta megérzem a szellemeket, egy fua hideg energia támad meg, fázok belsőleg, s ez a szellem észlelés nem csak egy adott helyen van, sok és furcsa helyeken. Lyonban egy templom elött mentem el, egy autó mellett kapott el a hideg energia, egy szellem álldogált a kocsi mellett. Vártam, közben figyeltem s egy óra múlva nyilt a templom ajtaja s kilépett egy idős nő egy fiatal férfi támogatta. Utánna jöttek a többi emberek. A nő a kocsihoz ért a fiúval, beültek, a fiú vezetett s megkérdeztem a siró idős nőt. Igen, a férje halt meg de szelleme várta a templom elötti autónál. Elmentek, a szelleme is eltünt. Vagy Hamburgban, egy temetöben a sir mellett, nem tudott elmenni a családtól, vagy templomban a hamburgiban. tehát, ha ezt összevetjük, eért lettem iró. Azért lesz valaki iró mert lelke teli van olyan feszültséggel amit csak irásban tud kiadni.
Üdvözlettel.
Anatole Hongrois
Auteur-schriftsteller
Iró-költő-operettszerző.
www.anatolehongrois.hupont.hu

önmagam megszülése

A könyvek iránti olthatatlan vágy gyerek korom óta nyomon követ.Szégyen nem szégyen a Harry Potter könyvek voltak az elsők melyek a kezem ügyébe akadtak.Bár érdekesek voltak, egy idő után többre vágytam és ekkor fordultam a klasszikusokhoz:Sir Arthur Conan Doyle, Robert Louis Stevenson, H.G.Wells.Egyszer aztán megkértek minket az irodalom tanár(sosem látott bennem fantáziát) hogy alkossunk egy történetet, Attila a hun kalandjairól.Én egy időutazó történetet dolgoztam ki és meg kell vallanom ,nagy sikert aratott.Azóta mindig elözönlenek az ötletek, de egészen tavaly decemberig nem is jutott eszembe az a ötlet hogy gondolataimat papírra vetítsem.Tehát lehet engem újszülött pályakezdőnek tekinteni aki mint egy gyerek kíváncsian néz körbe és szeretne új dolgokat megismerni az írás világában:)

Én gyerekkoromban is sokat olvastam, a kötelező olvasmányokon túl voltam kétszer, háromszor, mire el kellett olvasni őket. Engem főként (még ma is) az ragad meg az olvasásban, a könyvekben, hogy amíg egy filmet megnéz az ember másfél, két óra alatt, addig egy több száz oldalas könyv szabadidő függvényében minimálisan is néhány napig eltart. Nem korlátozzák be az olvasót a helyszínek, a cselekmények látványa, az író által "megálmodott" pontos képekre. Mindenki másképp láthatja ugyanazt a helyszínt, cselekményt még a legrészletesebb leírás ellenére is. Ez a gyönyörű a könyvekben. Ezért is érzek magamban valamiféle indíttatást ahhoz, hogy írjak. A gondolatot egyébként még kb. 20-25 évvel ezelőtt olvasott 3 részes könyv indította el. Érdekes véletlen (vagy véletlenek nem is léteznének?), hogy anno talán az első, vagy második magyar nyelvű kiadás környékén nem is igazán lett bestseller belőle csak az utóbbi évtizetdben mint, ahogy a könyvből készített film is nagy sikert aratott. Igen, ez a Gyűrűk Ura volt. Azóta is őrzöm azt a régi kiadást.

Mi az az író?

Szerintem nem az a kérdés, hogy miért lesz az ember író, hanem az, hogy mikortól számít írónak egy író?
Attól, a pillanattól mikor hajlamot érez rá, mint itt a többség? Vagy attól a pillanattól, hogy nekilát, hogy a kósza gondolatokat papírra vesse, mint már sokkal kevesebben? Vagy talán csak akkor, ha kész a regénye, mint egy-két embernek? Vagy talán még akkor sem, csak akkor mikor a könyvei eljutnak az olvasóhoz, mint oly keveseknek? Talán csupán az olvasó teszi íróvá az írót?
Nos, én eljutottam odáig, hogy van egy kész regényem, de senki sem olvasta, és ha megkérdeznék miért lettem író, azt felelném nem vagyok író. Bár bevallom az szeretnék lenni.

Vers gondolat

A költő
Szeretet erőt merészséget
Törekvést bátorságot lázadást
Szerelmet az álmot révületet
Pofont ökölcsapást halál ugrást
A világnak újuló szépségét
Kell hogy költő hévvel adja magát
Lehetetlen rejtelmes kaput nyitni
Idő térben teljességben élni
Költő csak akkor költő ha alkot
A rímeket témát szavakba ölt
Írót szavakból lesznek a sorok
Élményből érzelemből a téma
Vers érzések gondolatokból lesz
Öröm könny kacagás így alkotás
A bánat szomorúság fájdalom kín
Mind-mind az emberé mit a költő ír

Mindenkiben ott lapul a véna, csak ki hogyan aknázza ki magából, önmagának vagy, mások részére hogyan tudja közvetíteni, nyereség ... megalkottad ez dicső

én egyszerűen szeretem csinálni... mindig is szerettem.... örömet okoz..... és valljuk be, hogy az ember az örömforrásokat keresi lankadatlan... az élteti.. a mélység.. és a magasság.. és ott lapul a köztes térben valahol az írás.... ami mind szerzőjét.. mind olvasóját akár az egekig emeli.... vagy a legmélyebb poklokba taszítja... de mindeképpen hatással van rá..... ha mást nem is, csak megtartja, szépen, lefektetve tenyerében... ott. helyben.. és nem mozdul.

vélemény

Kérdés az,hogy ha mindíg nyer a kedvenc akkor is írnál?De igazad van!Az életben ritka a kellemes befelyezés!!!Legalább egy kis sikerélmény!!!

bűnös vagy áldozat

Rogyion Romanovics Raszkolnyikov a Bűn és Bűnhődésben, mint főhős,melyik szerepben van? Egy szokványos értelemben vett hős vagy gyilkos? Arra lennék kíváncsi, hogy a többségnek az az alak akit sajnálunk vagy aki a történet végén elnyeri méltó büntetését?

A főhős bukása vagy halála

Érdekes dolog ez. Csak annyival akarom kiegészíteni, hogy az a főhős aki a végén meghal nem feltétlen bukik el. (bár bevallom nem láttam Belmondo „halálát”)
Például Jézus. Bevallom nem a legjobb példa, de kétségtelenül a legismertebb, és ha nem vallási szemszögből elemezzük, hanem mint egy drámai történetet (amit sokan feldolgoztak, könyv és film formában is), akkor a főhős feláldozza az életét egy szent cél érdekében. Tehát végül is mondhatjuk, hogy győzelmet aratott, és sikerrel járt. Bár kétségtelen, hogy az ilyen stílusú történetekhez, ahol a főhős a végén meghalt elég nehéz folytatást írni :) (még akkor is ha tudjuk, hogy Jézus feltámad, egy másik főhős esetében ez aligha lehetséges).

Így könnyebb

Én leírom azt is, amikor a főhős meghal. Vége a történetnek, és kész. Nincs szükség a folytatásra. Jó úgy írni, hogy tudom, mi lesz a szereplő sorsa. Pl. egy ellensége megöli: már csak ki kell találni, hogy miért ellenségek, miként mérgesedik a kapcsolatuk, stb. Mindenesetre egyszerűbb, mint azon gondolkozni, hogy mi legyen a hiperszupercukikedvenc szereplő következő hőstette egy lehetetlen helyzeteben.
Érdekelnek a történelmi témák. Valószínűleg a koromból adódóan vonzódom a lázadó karakterekhez, ezeken pedig általában bosszút áll a győztes oldal. Nem lehet mindennek jó a vége. De (mint ahogy előttem is írták) a halál és a bukás teljesen mást takar. Lehet, hogy valakinek bukást jelent az, hogy pl. a legyőzött xy átáll a másik oldalra, főleg, ha nincs megjelölve a jó ill. rossz, csak a győztes és a vesztes. Más pedig éppen azon botránkozna meg, hogy barátunk inkább meghal, minthogy lemondjon az általa helyesnek vélt dologról, akár meggyőződésből akár büszkeségből.
Elnézést a kusza fogalmazásért (nah, azt hiszem ennél már írtam jobbat... :S)