Jó reggelt kívánok!

Most egy olyan témát fogok boncolgatni, ami első ránézésre értelmetlennek tűnik, felesleges szócséplésnek, amire kár bármennyi időt vesztegetni.

Mi a különbség az olvasói nézőpont, és az írói nézőpont között?

Hülye kérdés, nem? Mindenki tudja a választ! Az olvasó olvas, az író ír. Ennyi. Nem igaz?

Mégis, a mi tapasztalatunk az, hogy az írni szándékozók messze több mint kilencven százaléka nem tudja, mi a különbség az olvasói nézőpont és az írói nézőpont között, és olvasói nézőpontból próbálnak írni. A baj csak az, hogy úgy nem lehet.

Ha én egy olvasó vagyok, és el akarok olvasni egy regényt... mondjuk egy történelmi regényt... akkor úgy gondolkodom, hogy ez a regény van, valahol ott van, létezik, része a világnak, készen van, és az én dolgom az, hogy hozzáférjek.

A megírt regények hagyományos fellelhető helye a könyvesbolt, így felkerekedem, elmegyek a könyvesboltba, kiválasztom a nekem tetsző történelmi regényt, kifizetem az árát a pénztárnál, és távozom. A könyv az enyém. Most már el tudom olvasni.

Ha ugyanezzel az olvasói nézőpontból próbálok írni... mondjuk egy történelmi regényt... akkor úgy gondolkodom, hogy ez a regény van, valahol ott van, létezik, része a világnak, készen van, és az én dolgom az, hogy hozzáférjek.

A már létező, de még soha meg nem írt regények pedig Valahol vannak. Talán az x-dimenzióban.

Az x-dimenzióba sajnos nem vezet út, nem mutatja térkép, nem visz oda busz, a taxis sem tudja, merre lelhető fel, hiszen nem a fizikai világban keresendő, hanem azon túl.

Így az én törekvésem arra összpontosul majd, hogy megváltoztassam a tudatállapotomat, és fogékonnyá, nyitottá, befogadóvá váljak a Valahol Odaát létező regény iránt. És ha ez sikerül, akkor elolvashatom, átfuthatom a meg nem írt sztorit, majd (ahogyan emlékszem rá) leírom a papírra vagy a monitorra. És akkor író vagyok!

Amikor olvasói nézőpontból akarunk írni, egész írói, művészi törekvésünk a mentális állapotunk megváltoztatására irányul, és rendkívül fontossá válik az úgynevezett ihlet, az úgynevezett múzsa csókja, és ezerféle egyéb segédeszköz, mint az alkohol, a drog, a rajzszeg... kinek mi jön be.

Itt lebeg előttünk a filmekben felbukkanó, klasszikus kép: az író ül az írógép vagy a számítógép előtt, és vár, és vár, és vár... Közben fogy a bor a palackból, a füstöt már vágni lehet, a csokipapírok szanaszét hevernek.

Eszébe jut valami, elkezdi leírni, de nem tetszik neki, kitörli, vagy hevesen kitépi a papírt az írógépből, összegyűri és a háta mögé dobja. Ám végül a kitartó várakozást siker koronázza, és végre megszületik az első mondat. És akkor az egy olyan, de olyan első mondat, hogy hú!

Istenem, micsoda mondat! Csodálatos! Már csak 45 ezer ilyen kell, és kész!

alkotói válság

Mélyen belénk van plántálva a gondolat, hogy művésznek lenni ugyanolyan, mint a művészet közönségének lenni – plusz még valami kis apróság. Hogy írni az olyan, mint olvasni, plusz még egy kicsit körmölni is kell. Hogy festőnek lenni olyan, mint a festmény nézőjének lenni, plusz még egy kicsit maszatolni is kell. Hogy szobrásznak lenni olyan, mint a szobor szemlélőjének lenni, plusz egy kicsit kopácsolni is kell.

A művészet a tudatállapot módosítása utáni hajszává degradálódott. A művész passzívvá változott, egyfajta médiumként tekint magára, és feladatát abban látja, hogy várakozzon. Hogy várjon, amíg... amíg... valami egyszer csak eszébe jut. Csak úgy. Így lett a művészből csodabogár, különc figura, aki ködös tekintettel jár-kel, és nem igen tudja, hol van éppen és mi folyik körülötte.

A művészet ürüggyé silányult, ürüggyé arra, hogy egy jellemtelen alak bőszen vedelhessen, drogozhasson, úgy élhessen, mint egy prostituált. Alibiből néha lekörmöl valamit, vagy maszatol egyet, vagy kopácsol egy keveset, és akkor ő művész.

A művészetnek ehhez semmi köze, és az írás egyáltalán nem ilyen.

Olvasóként a regények felhasználói vagyunk, és azon a módon használjuk a regényt, hogy elkezdjük olvasni: első oldal, második oldal, harmadik oldal, negyedik oldal... és így tovább. Amikor ugyanezzel a nézőponttal próbálunk írni, akkor azt gondoljuk, hogy a regény úgy születik meg, hogy először megírjuk az első oldalt, azután a második oldalt, utána a harmadik oldalt... és így tovább.

Olyan ez, mintha azt gondolnánk, hogy mi, akik felhasználói vagyunk a légi közlekedésnek, és az első fizikai kontaktusunk a repülőgéppel, a beszálló ajtó, azt gondolnánk, hogy a repülőgép konstruktőrei legelőször az ajtót tervezték meg.

Vagy, mivel mi, felhasználóként, először a számítógép bekapcsoló gombjával kerülünk kontaktusba, azt gondolhatnánk, hogy a mérnök, aki a gépet tervezte, a bekapcsoló gombot tervezte meg elsőként.

Ezek a gondolatok rettenetes tévedések

Mi, íróként, nem felhasználói, befogadói, olvasói vagyunk a saját történetünknek, hanem annak alkotói, tervezői, mérnökei. Mi, íróként egy olyan rendszer felépítésén dolgozunk, amelyet az olvasó nem érzékel olvasás közben. Egészen más megközelítésben foglalkozik az író a sztorival, mint az olvasó.

Az írás ALKOTÓ-művészet. Nem pedig várakozó-művészet.

Egy közepes terjedelmű regény (3-400 oldal) több ezer elemből áll össze. Kezdve azzal, hogy témája egy új gazdasági törvény körüli lobbi-tevékenység, át azon, hogy a főhős apja Nyizsnyij Novgorodban született, egészen odáig, hogy abban az eldugott kis georgetowni kávéházban a molett pincérnőnek felszaladt a szem a harisnyáján. Ezeket az elemeket az író nem készen kapja, nem megálmodja, hanem kitalálja, egyesével, és elhelyezi a sztoriban.

Az író, aki alkotóművész, regénye minden egyes eleméről több döntést is hoz. Először is, kitalálja, hogy mi kerüljön a történetébe, és megindokolja a döntéseit. Ezután kitalálja, majd kidolgozza, és végül megindokolja, hogy története elemei miképpen függnek össze egymással, közvetlenül és/vagy közvetetten. Végül, kitalálja, kidolgozza, és megindokolja, hogy történetének elemei milyen sorrendet követve bukkannak fel regényében.

Ez alkotótevékenység, nem várakozás, nem álmodozás, és semmi köze nincs a tudatállapot módosulásához. Sőt! A módosult tudatállapot alkalmatlan az alkotásra. Az alkotás tiszta fejet igényel.

Az író soha nem tanácstalan, és nem ül szenvedő alkotói válságban, várva a megvilágosodást. Nagyon sok dolga van.

Különféle fázisokon át, lépésről lépésre bontja ki az ötletét. Át kell gondolnia, és fel kell építenie történetét logikai oldalról, mert ha ez hiányzik, nem lesz egység a regényében. Át kell gondolnia, és ki kell dolgozni a cselekményt a rejtély és a megfejtés oldaláról, mert ha nincsenek olyan kérdések a sztoriban, amikre az olvasó választ vár, akkor az egész érdektelenné válik a számára. Át kell gondolnia, és ki kell dolgoznia a regényt a feszültségív oldaláról, mert érzelmi tétek nélkül (és ennek semmi köze az agyonerőltetett „szerelmi” szálhoz) az olvasó nem kötődik a sztorihoz. Ugyanígy ki kell dolgoznia a cselekményt a szereplők oldaláról is. És ha mindezekkel készen van, még rengeteg további feladat vár rá.

Az író nem olvasó, nem vár, nem befogadó, nem médium. A regény, amit meg akar írni, sehol nem létezik, semmilyen formában. Az író alkotóművész. Precíz technikai ismeretekre és komoly jártasságra van szüksége, továbbá alaposságra és tiszta fejre.

A regényt nem úgy írják, ahogyan olvassák. Az írói nézőpont minden létező téren különbözik az olvasói nézőponttól. Az olvasó olyan, mint az utas a repülőgépen. Az író olyan, mint a mérnők, aki megtervezi és megépíti a repülőgépet.

Zárszóként pedig, az első sor megint, mert remélem, volt eredménye a fentieknek: Jó reggelt kívánok!

Good morning sunshine!

Hozzászólások

Észrevételek

Pár dolgot szeretnék megjegyezni csak.
Tökéletesen egyetértek, hogy a regényírás nem egy passzív munka, hogy rengeteg munka van vele (feszültség ívét megalkotni, érzelmileg köthető karakter etc.).
Először is azt szeretném kiegészíteni hogy "Az író soha nem tanácstalan, és nem ül szenvedő alkotói válságban".
Pedig nagyon is igaz az , hogy van írói válság, erre számos irodalmi feljegyzés, riport és önvallomás született még az irodalom legnagyobbjai körében is. Az viszont igaz, hogy a jó író ilyenkor nem ül a babérjain és várja, hogy "megvilágosodjon". A jó író ilyenkor "útra kell" és inspirációt, ötletet, kiutat keres problémájából.
Másik dolog, amit szeretnék kiegészíteni, az hogy az író valóban gondos és kemény tervező munkát végez a háttérben mégis valamennyire olvasó is marad. Az író nem fog olyat leírni a papírra, amit maga sem olvasna szívesen, ami a szakma összes csínjának-bínjának precízen meg van tervezve, de végül nem olvassa jó érzéssel. Maradva a cikkben említett repülőgépes hasonlatnál: Hiába gondos és megtervezett az a repülő és körül repít minket kétszer is a világ körül, ha egyszer a belsejét borzalmas rózsaszín sárga pettyes kárpittal vonták be és ráadásul a székek is szó szerint fából faragott kényelmetlen vackok. A mérnöknek ilyenkor utas fejjel kell gondolkodnia, és olyan ülő alkalmatosságot tervezni, amiben valóban kényelmes az utazás. Ennyit szerettem volna hozzá fűzni.

Re: Észrevételek

Szerintem az első észrevételeddel pont magadnak bizonyítottad be, hogy egy jó, képzett írónál nincs alkotói válság... :)

A második észrevétel... Nos, szerintem ez stílus-kérdés... A stílust egy jó író szintén megtervezi és következetesen, tudatosan alkalmazza...

A „szakma összes csínjának-bínjá”-hoz hozzátartozik a stílus is...

stílus

Egyetértek abban, hogy a stílus jól kidolgozott kell legyen, és az is helyénvalónak tartom, hogy aki ír, annak ez kötelező. Viszont azt ki mondja meg, hogy jó-e a stílus? A pöttyös repülőgép belső is lehet egy jól kidolgozott stílus nem? Csak a többségnek valószínű nem fog tetszeni.. Viszont vannak alap dolgok szerintem, mint a "repülő kényelme", amit az író igenis olvasói szemszögből kell hogy nézzen..

folytonosság...

.. . Üdvözlöm! :)

Egyetlen aprócska dolgot szeretnék csak hozzáfűzni... ( bár nem olvastam még végig az egész web lapot.. lehet, hogy később van róla szó valahol.... ) ... az ichlet kérdésköre kapcsán... hogy.... mindennel egyet értek, ami itt elhangzott.. tehát, hogy kell egy stabil vár, koncepció, részletek tudatos és "józan" kidolgozása... de emellett szerintem az úgymond "ichletnek" akkor van és igenis van szerepe, amikor a regény hangulatát próbáljuk megadni a sima szavak ereje által.. a saját írói stílusunkkal.... ami lehetséges, hogy száz éve író, száz könyvet megírt és kiadott írónak már folytonosan és hömpölygő módon, stabilan és automatikusan jön....
de nekünk egyenlőre mezei halandóknak.. legalábbis a saját nevemben beszélek, nem.
Ami azt jelenti, hogy egy tíz oldalat esszét nagyon könnyen meg lehet írni... egyetlen érzésben, hangulatban.. hogy a mondatok simuljanak egymáshoz végig.. meg a kifejezésmód, a stílus..stb stb... de egy nagy hangvételű, többszáz oldalas könyvet nagyon nehéz !

vannak olyan könyvek például, amiket olvastam, hogy ez nagyon is jellemző volt rájuk sajnos, hogy az érzet, ami áradt belőle hírtelen váltott, és egy-egy fejezet már olybá hangzott, mintha egészen más valaki írta volna...

Ezek szerintem igen erős törést jelentenek egy könyvben.. és ez nagyon nem jó.

Tehát: én személy szerint azért nem álltam még neki egyetlen könyvnek sem... mert ezt a folytonosságot nem tudom megteremteni.... és érzetileg felszabdalt könyvet pedig nem szeretnék létrehozni...

Bár nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mire gondolom.. de biztosan értitek :)

Kedves Anaisz!
Értem a problémát, de honnan tudod, hogy nem tudod létrehozni a kívánt hangulatot, ha nem állsz neki?
Ha már befejezted, akkor még mindig változtathatsz rajta, de ha el se kezded, akkor nincs miről beszélni.

Érdekes volna egyébként egy szívszaggató temetést és egy tortadobálást ugyanabban a modorban megírni.

Anaisz, Pipec :)

Szerbusztok.

Egyet értek Pipeccel.
Én is az út elején járok és nem minden energiámat a készülő regényre fordítom.
Néha csak keresem a kihívást, és apró dolgokat írok.
Nekem tetszenek a thrillerek, amikor a sorokból árad a feszültség.
Egy időben ezeket gyakoroltam. Például öt mondatban kellett eljutnom békés, idilli hangulattól a feszült borzongásig. Ennek megfelelve írni egy A4-es oldal méretű novellát. Remek gyakorlás volt nekem.

könyvírás