Irányított történetmesélés

Irányított történetmesélés

Miért van az, hogy míg valaki – miután összehozott pár tűrhető novellát – képes megírni az első regényét, addig mások, esetleg sokkal jobb novellák kisujjból való kirázása után is felsülnek a regénypróbálkozásaikkal?

És most felejtsük el azt a nyilvánvaló választ, hogy az egyik ismeri a regényírás trükkjeit, a másik meg nem. A kérdés azokra az esetekre vonatkozik, amikor valaki megtanulta az alapjait annak, hogyan kell regényt írni, de bárhogy próbálkozik, mégse jön össze neki egy novellánál hosszabb sztori.

Első blikkre az ilyen esetek alapján úgy tűnhet, hogy mégse belépő a novella a regényhez. Esetleg valamiféle személyiségbeli lehet a dolog nyitja? Valaki vagy novellistának született, vagy regényírónak, és mindenkinek jobb, ha ezt idejekorán felismeri?

Ez a megközelítés finoman szólva felszínes, ugyanis bedől a látszatnak. Ha a különbség mindenkinél pusztán írói szándékból fakadna, akkor talán elfogadhatnánk, hiszen van, akit a rövid történetek izgatnak, és van, aki regényt szeretne írni. De mi van azokkal, akiknek minden vágya a regényírás, mégse tudják átlépni az árnyékukat? Tudnak írni, tudnak pár oldalon keresztül lebilincselő élményt nyújtani, de a nagyobb ívű törekvéseik folyton elhalnak. Hol már az elején, hol egy kicsit később, de a történet közepéig sose, vagy csak nyögvenyelősen jutnak el.

Az ilyen problémákkal küzdő novellista, csak a látszat szerint ír novellákat. A művei prózai formába öntött érzések, impressziók, lírai hangulatok. Ezzel szemben az igazi regényíró tudatosan ír. Legalábbis abban az értelemben, hogy mindig tudja, hogy az adott fejezettel, vagy bármely kis epizóddal, milyen hatást akar elérni.

Ha az a rövid kis történés, amit papírra vetett, nem egy része egy nagyobb sztorinak (mert ebben az esetben funkciónak hívjuk), hanem önálló mű, akkor ezt a hatást nevezhetjük a mű üzenetének. Ez lehet egy konkrét gondolat, de lehet egy érzés, egy hangulat is. Viszont nem lehet improvizatív, menet közben alakuló valami. Ha konkrétan megvan, hogy mit akarok átadni, és azt meg is valósítom, akkor beszélhetünk tudatos prózaírói tevékenységről.

Egy pár oldalas szösszenet esetében, ha valakinek van megfelelő szókincse, és elég kreatív az illető, akkor összejöhet valami „ösztönösen” is, de egy hosszabb műnél ez a dolog természetéből fakadóan nem működik.

Miért?

Mert olyan mennyiségű változó szerepel egy regény cselekménye során, hogy ha nincs pontosan megtervezve az útja, akkor törvényszerűen zsákutcába rohan az ösztönös író.

Hangsúlyozom, hogy itt most nem a regényírás fortélyairól beszélek. Nem arról, hogy meg kell tanulni azokat a trükköket, amikkel irányítani lehet az olvasó figyelmét, amelyekkel folyamatosan, meg-megújuló erővel fenntarthatjuk az érdeklődését. Ezek fontos dolgok, de szinte semmit se érnek, és üres, idegesítően mechanikus alkalmazást eredményeznek, ha valaki úgy vág bele egy regény megírásába, hogy előtte csak „ösztönösen” írt jó novellákat.

A történetet képesnek kell lennünk folyamatosan irányítani. A kezünkben kell tartanunk attól a pillanattól kezdve, hogy leírtuk annak első mondatát.

Minden sztori valakivel, vagy valakikkel történik, tehát a karakterek, a szereplők a történetmesélés építőelemei. Félig úgy, mint egy szerepjátékban. De csak hangsúlyozottan félig, mert ott egy ismeretlen cél felé haladsz a karaktereddel. Itt ezt nem teheted meg, különben szakadékba zuhansz!

Tudom, hogy annak, aki egy kicsit is próbálkozott írással, ez az iménti gondolat akár közhelyesnek, túl egyszerűnek, evidensnek is tűnhet, mégis az írók döntő többsége beleesik ebbe a hibába. Vagy úgy, hogy kontrollálatlanul hagyják a szereplőiknek irányítani a cselekményt, míg egyszer csak falba nem ütköznek, és abba nem hagyják az írást valami teljesen irracionális önigazolással – vagy úgy, hogy lebénulnak: az istennek se megy nekik az írás, pedig kidolgozták a karaktereket, megtervezték a sztorit, és mégis szenvednek, döcögnek, nem, haladnak, üresnek érzik magukat, mikor leülnek írni.

A megoldás az, hogy megtanulunk konkrét céllal történeteket felállítani. Ez egy bizonyos IQ fölött bárki számára begyakorolható tevékenység. Konkrétan meg kell határoznunk, hogy mit akarunk elmondani, átadni, érzékeltetni azzal a sztorival, és ehhez az igényhez dolgozzuk ki a megfelelő karaktereinket.

A sztori vázlatos megalkotásával, és a karakterek kidolgozásával párhuzamosan, folyamatos korrekcióknak kell történnie. Úgy, hogy minden pillanatban ott lebeg előttünk az üzenetünk átadása, mint cél.

Feladat

(Az alábbi feladatsorba csak annak érdemes belevágnia, akinek a „Hazudj valami szépet” című bejegyzésben leírt feladatok megoldása már könnyen megy.)

  1. Fogalmazz meg magadnak(!) három különböző üzenetet. Olyanokat, amiket te személy szerint át szeretnél adni az olvasóidnak. Olyanokat, amik neked fontosak, és fontosnak tartod, hogy átadd őket. Teljesen mindegy, hogy milyen jellegűek ezek az üzenetek, lehetnek kis dolgok, lehetnek nagyok, lehetnek felszínesek, lehetnek mélyek. Egy a fontos: olyanok legyenek, amiket te valóban át szeretnél adni.
  2. Amikor elégedett vagy az üzenetek kidolgozásával, mindháromhoz rendelj egy-egy történetötletet. Olyan történeteket, amelyeknek az elmesélésével könnyebben át tudnád adni azt az üzenetet, mert úgy érzed, hogy ha egy sztorival, vagy a sztorid szereplőinek a felismeréseivel érzékelteted, akkor az olvasóid jobban, a maga teljességében fogják megérteni. Sokkal mélyebben annál, mintha csak simán elmondanád nekik a puszta üzenetet.
  3. Dolgozd ki a történetek vázlatát. Figyelj arra, hogy közben a karaktereket annak megfelelően alakítsd ki, hogy mit kíván meg az üzenetorientált sztorid.
  4. Írd meg a történeteket. És lesz három tudatosan megírt novellád.

Amint ezt a feladatsort annyiszor és addig hajtottad végre, hogy úgy nem érzed, képes lettél bármilyen üzenetet egy történeten keresztül átadni, érdemes lesz belevágnod egy regény megírásába.

Hozzászólások

"...kontrollálatlanul hagyják a szereplőiknek irányítani a cselekményt, míg egyszer csak falba nem ütköznek, és abba nem hagyják az írást valami teljesen irracionális önigazolással..." Ezt az ütést olyan jól bevitted nekem, hogy szinte bekékült a nyoma... :) Köszönöm, hogy megfogalmaztad a problémát, amivel kűzdöm. Most már sokkal könnyebb lesz tenni ellene.

Szóval itt van a kutya elásva. Az évek alatt több világot kidolgoztam aprólékosan, százával teremtettem beléjük a részletes karaktereket (engem a karakterlétrehozás tölt el katarzissal, amikor megszületik, önállóan gondolkodik, érez, s tapasztalat után változik stb.)
Viszont eddig a közelébe sem jutottam egy regénynek, hiszen mint ahogy most kiderült tévesen azt hittem ennyinek elégnek kell lennie hozzá. Majd jön magától.
Üzenetem, elmesélnivalóm nincs, pusztán a legkülönbözőbb személyiségek világnézetei, reakciós lehetőségei. Tehát ezt gyakorolnom kell. De mi van akkor, ha nem akarom kidobni a kukába az eddigi munkámat? Lehet ezt a folyamatot valahogy fordítva is csinálni? A meglévő sok-sok anyaghoz üzenetet - történetet! kapcsolni?

Kedves Veva, lehet olvasni valahol az általad teremtett világokról? Én éppen ezekkel vagyok gondban, nem találom elég érdkesnek, ezért hajlamos vagyok elnagyolni. Szívesen belekukkantanék, más hogyan csinálja. Persze, csak ha szabad. :)

Kedves Veva!
Lehet. Van az úgy, hogy egy alkotó egy témába szeret bele, vagy egy karakterbe, és kiváló regény születik belőle.
De ha én pl. Mátyás királyról akarok írni, mert a karaktere izgat, mert érdekel, hogy hogyan tudott a semmiből egy világszínvonalú államot létrehozni akkora ellenszélben, annyi ellenséggel, árulóval körülvéve... stb. – Nos, Ebből látod, hogy e mögött ott bujkál valamiféle üzenet. De ha engem csak azért érdekel Mátyás, mert imádom a sasorrú férfiakat, és ő volt a legnagyobb hatalommal rendelkező sasorrú férfiú a történelemben, és ez engem izgat, akkor e mögött is ott van egy üzenet. Kicsit gáz üzenet, de ott van.
... Tök mindegy, hogy mekkora marhaság: az üzenet, az üzenet. Az írás kommunikáció. Kommunikáció pedig nincs üzenet nélkül. Mivel a kommunikáció lényege pontosan az, hogy eljuttatok egy üzenetet az egyik pontból a másikra.
... Ha valaki csak szórakoztatni akar, még az is lehet üzenet: pl. hogy gyere el abba az univerzumba, amit én teremtettem, mert itt ilyen és ilyen értékek (kalandok, stb.) várnak, és nézd meg, hogy itt milyen az élet – ígérem, hogy izgalmas lesz... stb.
Viszont akkor ennek kell alárendelni a dolgokat!!!
Karaktereket, sztorikat, mindent.
Viszont, ha semmi mondanivalód nincs, az gáz. Akkor nincs miről írni.
De a hozzászólásod alapján, gondolom, nem e legutóbbi a helyzet.
Találd meg, mi a mondanivalód, és nézd meg, mi köze ennek a karaktereidhez! Fogadni mernék, hogy lesz összefüggés, és ha megtalálod, akkor lesz mire felfűzni a sztorit.
És még valami, egy igaz történet:
Volt egy fiatal, kezdő író, aki megmutatta a novelláit egy világhírű mesternek, aki, miután elolvasta, azt mondta neki:
– Jól írsz, öregem, csak az a baj, hogy nem értem, mivégre. Valahogy élned kellene, hogy legyen mondanivalód.
A fiatal író ezután beállt haditudósítónak, és a világ egyik legnagyobb novellistája lett belőle.
Az ismert író Gorkij volt, a srácot pedig Isaac Babelnek hívták. A „Lovashadsereg” című novelláskötetét sokan a világ legjobb novellagyűjteményének tartják. A fronton szerzett tapasztalatainak állít emléket.

Szerintem, nem független a karakter a történettől. A történet adja a karaktert, a karakter a történetet. Minden mindennel összefügg.

Én úgy fogok hozzá, hogy kísérletezek, fejben lejátszom (általában utazás közben jön az ötlet). pl Kinézek az ablakon, és látok egy plakátot. Hm érdekes. Mondjuk van egy nő akinek ugyanilyen zöld a haja. Legyen sunyi, és pénzsóvár. És akkor ott van az a másik, aki hasonlít arra a szembe ülő szakállas pasira. Mondjuk ez utóbbi bajba kerül. Milyen bajba? Ez legyen törpe és ellopta a zöld asszony aranyát. Nem jó. Akkor a hegyekbe vagyunk és lecsúszik az oldalon. Nem. Legyen valami titka ami kitudódik. Mondjuk megtudja a zöld hajú a titkát. Milyen titkot? Hogy vámpír. Nem jó, abból már túl sok van. Legyen alakváltó, és játszódjon az egész egy űrkabinon. A csaj meg inkább legyen kék hajú mert az sci-fisebb tűnik, és legyen hegyes a füle, és pikkelyes az arca. Az űrkabin pedig úgy nézzen ki mint egy liliom. Nem ez így nem jó. Mondjuk kerüljenek mindketten bajba, és össze kell fogniuk, hogy megoldják a helyzetet. És játszódjon az egész egy tengeralattjárón, és mondjuk elrabolták őket a szirének. De miért? Mondjuk valaki ellopta Poszeidón villáját, és azt gyanítják hogy ők a tettesek. Stb, stb. Amíg a végén a történet annyira átalakul, hogy pl. egy narancssárga sivatagi helyszínen játszódik, ahol a sötét lelkek összecsapnak az angyalokkal. Mindenütt robbanások és sikolyok harsognak fel, miközben a főszereplőink akik közönséges emberek, megpróbálják visszaszerezni az elveszett Exkaliburt, aminek a fénye visszahozná az életet a földre. :))

Ha valaki kívánja nyugodtan lenyúlhatja a fenti eszmefuttatást egészben vagy részlegesen. Én nem kívánom felhasználni.

A fenti példából látszik: Így találom ki a karaktereket, a cselekményt, a mondanivalót, a helyszínt, a szereplők közti kapcsolatot stb. Az egész egyszerre születik, ahogy csapongnak a gondolataim. Viszont mielőtt, neki fognék írni mindent eldöntök, és akkor már nincs helye csapongó gondolatoknak. Akkor már a szereplők jellemvonása, a cselekmény útja, a helyszín, a viszonyok, mondanivaló és minden leírva papíron, vázlatos formában. Az elejétől a végéig. Sajnos innen tovább nem sokszor jutottam. :) ( csak két írásomat fejeztem be, de még nem vagyok teljesen kibékülve velük)

Én így csinálom. De nem ez az egyetlen út. Ott van pl: a „Die Hard” - film. Nos, a két szavas címben benne van a mondanivaló, sőt a cselekmény összefoglalása. És valljuk be őszintén a főszereplő sem különösen mély és bonyolult karakter. A film mégis jó, és sok embert szórakoztat. Én is többször láttam, és valószínűleg következőkor sem fog untatni. :) Úgy tűnik nem kell mindig mindent túl komplikálni. Vannak dolgok amik elég ha szórakoztatnak.

Sziasztok!
A cikket és a kommenteket olvasva az első gondolatom a Casablanca című film volt. Nem regény ugyan, de a forgatókönyvírók szinte minden nap átírták a sztorit, és a vége az utolsó pillanatig lebegtetve volt. Hogy jó film lett-e vagy sem, azt nyilván a néző dönti el. Én vagy tucatszor láttam. Ezzel természetesen nem az irányított történetírás ellen kívánok érvelni, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy ösztönösen is lehet jót alkotni.
Az előre megkötött munkamódszerek sokszor túl merevek. Gyakori jelenség, hogy az ember megfogalmaz valamit a fejében, papírra veti, majd visszaolvasva azt tapasztalja, hogy valamiért mégsem állja meg a helyét. Ki kell dobni, mást kitalálni. Így megy ez. Olykor nem elég azt gondolni, hogy jó az, amit csinálunk, ki is kell próbálni, hogy biztosan tudjuk. Ugyanez igaz egy hosszabb történetre, akár regényre is. Van, hogy egyszerűen közben ugrik be egy jobb ötlet. Láttunk vagy tapasztaltunk valamit, utcán, munkahelyen, ami hatással volt az elképzeléseinkre. A felhasználásuk által életszagúbb lesz a történet. Egy regényírás nem rövid munka. Sok-sok hónap kell hozzá, és lehetetlen meggátolni, hogy közben ne változzon meg valamiképpen az ember gondolkodása. Ha úgy tetszik, a regényt elkezdő és befejező író nem egy és ugyanaz a személy. Ez a változás akaratlanul vissza fog köszönni a történetben. De ez nem feltétlenül baj. Elmondani egy üzenetet is többféleképpen lehet. Ki állapítja meg, hogy melyik módszer a helyes?
Én azt gondolom, minden módszernek megvannak az előnyei és hátrányai, van aki ehhez, mások ahhoz tudnak jobban igazodni. A lényeg, hogy az ember a saját módszereihez és ne máséhoz ragaszkodjon. (Na és a karakterek, mert karakterszám nélkül sehová nem jut a regény.)
Ez természetesen csak az én véleményem, és persze mindenki, aki mást gondol, annak is igaza van.

Szia Nikola!
Nagyon szimpatikusak a gondolataid. Nem olyan rég megjelent az első regényem, s jóllehet, profi kritikusok még nem méltatták figyelemre, az olvasói visszajelzések nagyon kellemesek. Pedig inkább ösztönösen formálódott a cselekmény, mert a mesterséget még tanulom. Valamelyik beszélgetésem során - asszem, egy könyvbemutatón - úgy fogalmaztam, a regényt inkább MEGÉLTEM, mint megírtam. Persze, az üzenet azért végig a fejemben, vagy inkább a lelkemben zsongott, mint valami erőmű. Egyébként nem magánkiadásban jelent meg, tehát valami irodalmi értéke talán lehet... Azzal azonban mégis egyetértek, hogy hosszútávon nem lehet sikeres az ember, ha csupán "zsigerből" próbál mindent megoldani. Hát, most éppen folytatom a küzdelmet, hogy a tudatos szakmaiság beépüljön a munkámba. Valahogy talán úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy pl. egy zenész, egy teniszező, vagy tornász hiába baromi tehetséges és ügyes, a tálentum kifejezésének módszerét tudatosan és folyamatosan fejlesztenie kell. Egyébként piszkosul nehéz! :(

Kedves István!
Először is gratulálok a könyvhöz, ez mindenképp komoly teljesítmény!!! Ami a "profi kritikákat" illeti, azért tettem idézőjelbe, mert nehéz definiálni, mit és miért tekintünk igazán annak, én azt gondolom, érdemes csínján kezelni őket, amolyan ízlések és pofonok szintjén. Sokan kritizálni szeretnek jobban, tulajdonképpen ezzel sincs probléma, hiszen nehéz olyan alkotást találni, ami tíz emberből tíznek bejön, ugyanakkor az sem ritka, hogy komoly, nagy írókat kritizálnak, holott valami miatt a könyveik mégis cukorként fogynak. Az emberek mások, milliárdnyi a variációk száma, ezért minden, ami a közönség elé kerül, bizonyos mértékig megosztó. Én azt gondolom, érdemes abban hinnünk, ami előttünk van. A kiadott mű ott van a polcokon, emberek gondolkodásmódjára, érzéseire hat, ami mindenképp pozitív dolog. Ezt elvenni nem lehet. Ez az, amiben egy írónak hinnie kell.
Azzal természetesen én sem értek egyet, hogy "zsigerből írni" a hosszútávú megoldás kulcsa. A tudatosság nyilván fontos az íráshoz. De személy szerint fontosabbnak érzem a célt, amifelé valaki halad, és a motivációt, ami hozzásegíti ahhoz, hogy befejezze, amit elkezdett. Azt, hogy közben csak néhány problémát kell-e megoldania, vagy oldalanként olyan nehézségekbe ütközik, amit valahogy orvosolnia kell, amennyiben a mű végül kikerül a polcokra, másodlagos tényezőnek tekintem. Ilyen értelemben a "tehetség" is kissé homályos, nehezen definiálható szónak tűnik.
A gyakorlás valóban elkerülhetetlen eleme a folyamatnak. Annál is inkább, mert tapasztalatból építkezik az ember. Az Aerosmith egyik számának sorait juttatja eszembe: "You have to learn to crawl Before you learn to walk".
Amíg az ember nem próbál kiadni valamit magából, nem tudja meg, milyen eszközei vannak, és milyen készségeket kell még elsajátítania. Minden elkészült írás egy lépcsőfok ahhoz, hogy magabiztosabb, tudatosabb szerző legyen.
A receptet a könnyű vörösboros kólához tudnám hasonlítani, amit 2:3 arányban kevernék: olvasni-olvasni, írni-írni-írni. :-)

Kedves Nikola!
Köszönöm a gratulációt, és az egész hozzá(m)szólást. Nagyon komoly alapvetéseket tettél közzé! Azt hiszem, így valósul meg az, hogy kirakjuk a "kincseinket" az asztalra, bárki, bármennyit elvehet belőlük, sosem lesz kevesebb, és ettől lesznek egyre értékesebbek. Különösen alá tudom támasztani azt a meglátásodat, amelyben az alkotási folyamatban felbukkanó akadályokról beszélsz. Egy évig írtam a négyszáz oldalas regényt, és bizony előfordult, hogy meg kellett állnom lihegni... Amikor befejeztem, azt mondtam magamnak: "Öregem, hülye voltál, hogy belekezdtél - de még hülyébb lettél volna, ha nem teszed meg!" Így visszatekintve hatalmas kaland volt! Egy ismeretlen, egzotikus tájon végrehajtott expedíció, vagy talán olyasmi, mint egy lelki/szellemi Dakar-rali. Őszintén kívánom neked és mindenkinek ezt az élményt, és azt a függőséget, melyet elnyertem általa...

Hűha. :)
Nekem a legnagyobb problémám mindig azzal volt hogy össze vissza írom a nézőpontokat hiába próbáltam figyelni rá. Egy-egy mondat mindig becsúszott.
Bár eddig lehet azzal volt a baj, hogy soha nem egy nézőpontra koncentráltam hanem szinte mindent meg akartam írni ami a karakterem körül forog, de nem az ő szemszögéből. No és itt rontottam el. A mostani olvasnivalóm meg megmutatta nekem, hogy ez így nagyon rossz és rossz irányba tartok. Bár kicsit idegesítőnek tartom, hogyha egy könyv következő fejezetében nem a főszereplő szemszögéből van írva miközben a többi rész igen. Meg így vonakodva kezdtem tovább olvasni.
Mindenesetre ez a cikk és ez a bizonyos könyv rámutatott arra, hogy rossz irányba tévedtem írásügyileg. :)
Bár még kezdőnek számíthatok, úgy gondolom az írásban nincs kezdő író csak tapasztalat nélüli.

Máris rengeteget köszönhetek ennek az oldalnak. :D

Szia Nori,
Nézőponti nehézségek ellen nekem az jön be, ha egyes szám első személyben írom meg a jelenetet, és utána átdolgozom harmadik személyre. Olyat biztosan nem írsz majd le, hogy "mikor a portás rám nézett, arra gondolt, hogy biztosan valami csavargó vagyok...". Maradnak a szubjektív megoldások, pl.: " a portás rám nézett, szeméből sütött a megvetés. Nem is csoda, a ruhámon ott volt az utóbbi négy nap részeg ti ornyáinak minden nyoma, és a feldagadt bal arcom sem lehetett valami megnyerő látvány...". A végén pedig, mikor ezeket visszaforgatod harmadik személybe, csak a jó dolgok maradnak...

Ezen még el kell gondolkodnom konkrét eseteket véve, de tetszik. Stipi-stop használni fogom.:)

Szia
Nos érdekes amit mondasz. Kisebb írásomban biztos ki fogom valahogy próbálni. Azonban vicces, hogy tetszik az hogy csak egy személy szemszögéből nézünk egy történetet. Bár ez így kicsit nyers megfogalmazás. Szóval azt akarom mondani, hogy kezdem azt hinni hogy egyes regények/írások olyan barvúrral valósulnak meg, hogy az író egy karakter szemszögéből nézi a világot, de néha mégis úgy ír hogy bele varázsolja a saját szemszögéből is kicsit a tájat is.
Mondjuk ezt még magam sem értem, hogy hogyan de biztos van valami amit még nem fedeztem fel ilyen téren.

Szia Nori!
Amíg olvastalak, egy dilemma jutott eszembe: vajon mi lehet a célravezető a "karakter" és az "üzenet" kapcsolata tekintetében? Szerintem talán az, hogy a műben megrajzolt eseményeknek az általunk teremtett alakok "csupán" részesei, a cselekményben megfogalmazódott üzenet hordozói. Ha jól belegondolok, én így dolgozom. Nem a szereplőkÉRT írok, inkább a mondandómat próbálom megjeleníteni, és hozzájuk rendelni a megfelelő karaktereket. Azt hiszem, ha nem így csinálnám, elvesznék a részletekben. Persze tudom, hogy a két dolog mindig összefügg! A legutóbbi írásomat pl. Pilátus személyiségének boncolgatására szántam, de ugye muszáj volt megemlítenem Jézust, és a vele történteket azokban a sorsdöntő napokban. Persze, nem a bibliai események szolgai másolásával, hanem a mögöttes háttér (Pilátus gondolatai, stb.) ábrázolásának kísérletével. (Elmondhatom - minden talpnyalási szándék nélkül -, sokat segített ebben ez az oldal!) Hát... nem tudom, ez is csak egy vélemény :-)

Nos én úgy gondolom ezt a a kérdést/dilemmát "vajon mi lehet a célravezető a "karakter" és az "üzenet" kapcsolata tekintetében?" hogy a karaktert valahogy úgy kell elhelyezni egy világban, hogy a személyisége nagy részben azonosulni tudjon a mondandóhoz.
Példa képen most épp nézek egy japán "rajzfilm" sorozatot melynek most fedeztem fel azt a mondandóját homályosan ábrázolva, hogy bármilyen nehézség is jön az életünk során azt mindig azzal végződik, hogy legyőzzük valamilyen formában a velünk szembekerülő problémát. Ez úgy ugrott be egyik rész után, hogy a főhősnő sorra fosztogatja ki a nálánál gyengébb banditákat és elveszi az általuk lopott kincseket. Később meg vissza térnek a "régi ismerősök" megtorolni azt amit velük tett. Aztán persze a főhős újra legyőzi, és megint aztán megint és jön egy közös ellenség amihez halálával(pl.) hozzásegíti a főhőst, hogy legyőzze és megvédje a világot a pusztulástól. Aztán ugyan úgy folytatódik a történet, de egy új főellenséggel.

Nos ez nekem tisztára olyan mintha az ember munkát keresne. (Bár épp munkakrízisen vagyok, mert sehova nem vesznek fel és az írásból még biztos hogy egy jó ideig nem fogok tudni megélni.) Szóval totál olyan mikor jelentkezel egy álláshirdetésre és egy nagy csata előtt találod magad ahol vagy vesztesz vagy győzöl és behívnak elbeszélgetésre/tesztírásra ahol szintén vagy győzöl vagy vesztesz és ha győzöl akkor egy újabb beszélgetésre hívnak ahol szintén győzni vagy veszteni lehet ami eldönti hogy alá iratják e veled a papírokat hogy munkába állhass vagy sem.
Szóval olyan cselekmény kell egy világban kitalálni egy karakternek szerintem amibe bele lehet helyezni nagyjából maradéktalanul az adott mondanivalót és az olvasót magával ragadja úgy, hogy olyan felvilágosodáshoz kerüljön, hogy bele tudja képzelni a másik világban lévő történteket a saját életébe.
Bár lehet hogy most totál hülyeségekről fecsegtek az ujjaim. ^^"
De kb. nagyjából így gondolom.

Sziasztok!

Ahogy itt olvasom a kommenteket hasznosnak minősül ez a kis tanfolyam, mivel a feladatok írása közben, vagy átírása közben ( lehet nevetgélni ) jöttem rá, hogy ide-oda ugrálok Noriela is írja.

Persze, ezt már anno mikor elkezdtük Isti is megjegyezte, teljesen jogosan, és tapasztalt rálátással. Akkor én visszahúzódtam a csigaházamba, és ebben volt egy kicsi sértődés, de főként önbizalomhiány.
- Most akkor mit is kezdjek én ezzel amit Isti írt? - kérdeztem magamtól.
Aztán jött a többi kérdés a fejembe, ahogy olvasgáltam titokban a kommenteket.
- Huu még a Maszat is milyen jól ír! - hol a csudába vagyok én?

Na így eltelt kb. 2-3 hét, és a feladatok jöttek, és porosodtak a gépen.

Időnként elővettem, megnéztem mit is firkálgattam eddig.

S akkor közben jött a megvilágosodásom.

- Jaj ez az!!! - csaptam a homlokomra a tobozmirigyemre. :-)

Ezek a feladatok amiket Szecső küld, Barnóczky Ákos vezénylésével valóban oda vezetnek amihez el szeretnénk jutni.

Csak!

S itt jön a következtetésem lényege, hogy ha ezt mind végigzongorázod, akkor sülhet belőle ki valóban egy novella.

Aztán jött a tegnapi este.
Az öt sereg csatája c. filmet. nézte meg.

A film első félórájában már kattogot is az agyam.

- Hogy a csudába tudta ezt Tolkien A-Z- ig karakterekkel, helyszínekkel, és a A-Z-ig történet fonalának csavarása, úgy hogy véletlenül se legyen raja csomó?
Néztem a filmet, és elvitt magával, be a csatába.
Na kérem én életben maradtam, és nics mit tenni ezek után, írni, és gyakorolni, és a halon kívül is kisülhet ebből még valami.

Ó, remélem, hogy jelen esetben egy másik Maszatra gondolsz... :) Nem írok én jól, csak nagy álmokat dédelgetek, kitartó vagyok, és talán ez elég lesz, hogy egyszer így legyen. Persze elméletileg már hatszor megváltottam a világot... A gyakorlat? Nos, azt jobb ha nem firtassuk. :)

Engedjétek meg nekem, hogy magyarázkodjak egy kicsit. Tudom, hogy nem kell, de jól esne:) Az íráspróbálkozásaim alatt bizonyos következtetéseket vontam le. S ezek alapján felhúztam a szabályokat amik mankóként segítenek nekem a haladásban, és érzem, hogy így összeszedettebb vagyok. Bizonyára mikor megosztottam a következtetéseket, ez jött át.

Másrészt, megnéztem, hogy a neten milyen könyveket dicsérnek a legtöbben, és nekifogtam azokat olvasni, hogy tanuljak belőle. És sok esetben, jobban mondva az esetek többségében, nem értem, hogy ezek a könyvek hogyan futhattak be. És sokszor a kritikusok, akik értenek hozzá, azok sem értik. És ha nem értem, hogy a másik mit csinál jól, akkor azt sem tudom megfogni, hogy mit tudok tanulni belőle. És ez dühít. És ha ilyenkor kommentelek, akkor úgy tűnik, hogy harapok, csipek, és rúgok egyszerre. De ez nem azt jelenti, hogy én tudnék jobbat írni. Sem azt hogy irigylem tőle a sikert. Egyszerűen olyan érzésem van, hogy az író nem adott bele mindent. Ha ilyen tehetséges akkor, hogy tudott átsiklani ez, vagy az fölött, hogy még én is észrevettem, hogy ez nem stimmel. Pedig én még kritikus sem vagyok... :)

Sziasztok! - Szia Maszat!

A remény hal meg utoljára! Azok az álmok elég szépen vannak dédelgetve, Nálad.
Megyek a városba, nézem a kirakatot, és ott szembe vigyorog Rám az a felirat egy könyvről,hogy MASZAT.
S akkor én lelassítom lépteimet a kirakatfelé lépve, hogy tüzetesen meggyőzödjem arról, amit látni véltem. S szívemben pici irigységgel, de örömmeteli felismeréssel konstatálom, hogy IGEN!
- Ez az Ő, a MI MASZATUNK! - Sikerül Neki!

Szerintem egyazon dologról beszélünk- írunk, hiszen pont mostanra esett le,és jó nagyot is koppant, hogy huuuu tényleg, ezt így taníthatják, hogy....a többit már tudjátok.

Ami pedig Maszat, az eddig megjelent új írásokat illeti, én is olvasgatok, nézelődöm, de hidd el eddig még csakis egy-vagy kettő írónak a könyvét olvasam el.
Az új sláger is megvan, és mit is írjak erről?

A film is üres, a könyv sem a legjobb,(teljes képet nem tudok, mert nem olvastam, mert untam) de kasszasiker lett, és valamiért viszi a pálmát. Azt nem tudom megmondani miért.
Talán a Világ ami MÁs. S akkor a benne élő embertömeg is ehhez van igazodva.

Amúgy nagyon finoman fogalmaztál,hogy nem adott bele mindent az író. Ezeket olvasva érzem, azt ahogy én is olvasom, és azon gondolkodom, hogy az Ő könyvét miért? Ez most akkor?
Na most Neked is, s a többieknek is ebben a Világba kell, kéne olyat írni, ami nyomatot hagy.
A lehetőség addott, a kezünket is fogják, meg a tollunkat vezetik...:-)

Szia,

Annyira szégyellem magam. Az a Maszat nem én vagyok. Nem állt szándékomban megtéveszteni senkit. Kisgyerekkorom óta mindenki így szólít (barátok, család stb.), mióta a család látta a „ Kismaszat és a Gézengúzok” című filmet (84-, vagy 85-ben ) Annyira természetes volt, hogy ezen a néven jelentkezek be, hogy nem is gondoltam, hogy ez bármiféle kavarodást okozhat. http://www.nyaradieniko.com/ Én ez a Maszat vagyok. :)

Nos teljesen egyet értek. Én is ezen a véleményen vagyok amit írtál többnyire. Ezért is szóltam hozzá kevés helyen. Hozzátéve nekem még nincs nyomtatott kiadásom max egy kis versemről.
Mellesleg jelenleg a gépemen vagy 20 történet kezdeményezésem van és a legtöbbnél csak a világ leírás egy részéig jutottam, vagy épp az alkotott főhősömnek élete egy részének a nagy vonalak beli leírásához. Témály szinte mindegyiknek van, de mivel nem a karakter szemszögéből akartam leírni a dolgokat mindegyikkel megakadtam. Vagy épp abban, hogy miként reagálna a karakter mert épp kiszakítottak a világából vagy épp ellaposodott a történtek vége.
Persze hozzáfogtam egy olyan történethez aminek a világát próbáltam előbb megalkotni és segítségül hívtam bolygó alkotási programot és kinézeti karakter alkotó kis programokat. Meg az állatvilágot is próbáltam felvázolni, de olyan sok munka lett vele és az ötleteim meg az energiáim is kifogytak a folytatásba. Vagyis szó szerint elvesztem a részletekben és nem arra koncentráltam, hogy az adott kis főhősöm hogy tekint arra a világra. Mert szinte kizárt, hogy egy olyan világot ahol a civilizáció nem vetette meg a lábát mindenhol kívülről tudjon az az egy karakter mindent az adott világról akit főhősnek hívunk.

Szia Maszat,

nem tévesztettél meg senkit, kinőtted a vásznat :), és a szemeid tükröznek mindent. :)

Sziasztok!
Újra végigolvasva a cikkben azt a 3 pontot rájöttem, hogy nekem van egy ilyen sztorim. Bár kicsit talán kezdetleges és mindössze csak pár oldal, de lényegre törő és tanulságos. Aki eddig olvasta mind azt mondták jó, de nem vagyok benne biztos.
Hülye kérdésem/kérésem van.
Esetleg jó lenne ha valaki hozzáértő(-k) adna róla egy véleményt. Persze csak ha nem nagy gond a dolog. Nekem sokat segítene vele bárki.
Érdekelne esetleg valakit?

Hali, én szívesen kritizálok.
Mondjuk én Ákossal ellentétben abba a kasztba tartozom, aki a karaktert veszi előre, nem a sztorit. Ha igazán kitalálom a karakterem, akkor hirtelen evidens lesz, hogy mi fog történni vele... sőt, ha két karaktert találok ki, és összeeresztem őket, az a legizgalmasabb. A világon annyi idő nincs, hogy minden ötletemet le tudjam írni. Szerintem aki ezt meg tudja csinálni, az nem is szeret igazán írni :)

Szia Krisz!
Érdekes, amit mondasz. Én még nem próbáltam így dolgozni. Mindig a hajót találom ki először, és persze a "tengerészek" beleszólnak, hogy merre menjen majd, DE! Hogy lesz-e vihar, és mikor, azt nem befolyásolhatják (legfeljebb, ha megengedem nekik :) ). Annyiban pedig maximálisan azonosulok Ákos legfrissebb üzenetével, hogy néha magam sem tudom, hol kötnek majd ki. Az alkotás ilyenformán számomra is egy érdekes kaland... Asszem, írtam már erről régebben. Mindazonáltal, lehet, kipróbálom a karakter-vezérelte történet formálást. Köszönöm az ötletet :)

Igen, az nagyon izgalmas, amikor a karakterek tényleg életre kelnek és olyan irányba viszik el a sztorit, amit akarva sosem gondoltam volna ki előre :) Viszont az fontos, hogy legyen meg az az alapvető hajtóerő, az az érzés, üzenet, végkifejlet stb., amit összességében a könyvvel, történettel mondani akarok. Az akkor is kell, ha a karakterből indulok ki. Asszem az eredeti cikk is erről szólt :)

Szia!
Nos ennek örülök. Lehetséges kicsit új divatú vagyok, de privát blogban próbálom összeszedni a gondolataimat és írni mert így kicsit könnyebb nekem valamiért. Ha kapok egy e-mailt meghívlak a blogra mint olvasó és onnan szabad a pálya a kritikáknak. :) Nagyon nagy segítség lenne. Vagy nem itt én szívesen megadom az e-mail-emet és oda ha írsz egy levelet az is megteszi, ha nem szeretnéd kiadni így bejegyzésben. (norelia001@gmail.com) Várom az e-mailt. Aztán beszélünk. Még nagyon sokat kell fejlődnöm szóval majd ne kímélj. :D

A karaktereket én is próbálom minél jobban kidolgozni, bár néha túl előrehaladok ilyen téren és a később megjelenő karakterek néha hamarabb kidolgozásra kerülnek mint ahogy a fő karakter találkozik a többivel.

Szerintetek a Jane Austen féle szépirodalmi romantikus művek most mennyire lehetnek kelendőek? Vagy inkább a mostanában "menő" Szürke ötven árnyalatához hasonló erősen szexuális töltetű könyveket érdemes írni?
Várom a véleményeket.

Szerintem az ember csak olyasmit írjon amit ő maga is szívesen olvas, mert csak abban a témában, és stílusban hiteles. 100%-osan úgy sem lehet eldönteni, hogy mennyire lesz sikeres. Sok olyan könyv van ami sikeres lett annak ellenére, hogy senki sem akarta kiadni (pl. Harry Potter), de olyan példa is van, hogy mindenki sikerest jósolt és nem lett az. Szerintem csak olyasmit adj ki a kezedből amit te magad megvennél, és olvasnál. Én legalábbis így vagyok vele. És akárhogy is lesz, elmondhatom, hogy azért ilyen mert én így szeretem.

Egyetértek Maszattal.
A másik pedig, hogy Amerikában már megint a "sweet romance" a menő, lement az erotikus szado-mazo stb hullám, és az olvasók jobban keresik a legfeljebb puszizós írásokat. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha egy ilyen könyvben olyan részhez érsz, ahol több is történne, mint a puszi, akkor a szereplőidre csukod az ajtót és csak érzékelteted, hogy zárt ajtók mögött olyasmi történik, ami zárt ajtók mögött szokott történni. Szóval hajrá, írj!
Ui. Ha teszel a könyvedbe egy kis rejtélyt, még menőbb lesz, pl az egyik szereplő gyerekkorából valami olyasmi, ami csak most derül ki, de nagy horderejű.

Sziasztok!

Jó kis írásokat olasok itt, nem kell messzire menjek. S az jött azonnal a fejembe,hogy igen ebből nagyon sokat lehet tanulni. Ahogy István is írta, hogy amióta ide feliratkoztam, bizony bőven volt fejlődés az irományaimban.
Egyáltalán saját magam is fejlődtem, és ez nem csak az írás területére vonatkozik.
Kb. 1 évvel ezelőtt találtam az oldalra, jelentkeztem, és némi szünetet követően, ez itt elég jól elindult.
Persze a szünetet nem értettem, de mind kiderült votl némi háttér gond.
De én nem álltam le, és megtaláltam akkor az elindulásomat, amit mondjuk István, és Maszat már tudnak, hogy a mesékkel kezdtem, s igen is jóléreztem magamat amíg írtam.
Mondhatni egy eufolikus érzés ez, és akinek volt ilyen tudja miről is beszélek. Nem írhatom, hogy drog, mert azt nem próbáltam, de fájdalomcsillapítótól, vagy lázas állapotban amikor bevetted a lázcsillapítót elkezdesz lebegni álom, és ébrenlét közt. Na ez az az érzés amit én éreztem.
Azt meg amikor egyik pillanatról a másikra hopp egy Alapítvány kiadta tavaj Karácsonykor azt a picike kis mesefüzetet, és pont azzal a fotóval, amit állandóan lefekvéskor láttam a csukott szemphéjam mögött, az valami fantasztikum.
Kb. úgy örültem ennek a kis kiadványnak mindha valami hatalmas nagy hírnévre tettem volna szert. Pedig dehogyis..
Nem tudom mi volt ez, miért érzi az alkotó ilyenkor ezt..
Néhány ismerősöm tud erről, aztán kb 10-15 hátrányos helyzetű gyermek kapta meg a Karácsonyi csomagban ezt a kis mesefüzetet. S természetesen a barátaim közül is volt akinek küldtem. Jókor jött Karácsonykor. :)
Tehát az érzés, az miért is ilyen? -
Gondolom István is tudja miről írok.
Mondjuk ez a dolog Nála sokkal érthetőbb, mivel egy könyvről beszélünk, és kiadták, és nem magánkiadás. Tehát igen is van, irodalmi értéke, nem hülyék a kiadók, nem fognak befektetni olyanba, aminek teljesen bukás lenne a vége.
S most jutott az eszembe, hogy István, még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy nagyon is okos a kiadód, mert
esély van annak a megfilmesítésére. Az már egy másik kérdés, hogy ki fogja, és mikor.

A témához pedig annyit írnék, hogy szerintem én simán ösztönből írok, egyáltalán nem tervezem meg ezeket a dolgokat.
Csak jönnek a gondolatok, és leírom. Élesbe szoktam írni itt is, de nagyon jó kis ötleteket kaptam Istvántól, és persze természetesen itt is jók ezek a gyakorlatok, és amiket olvasok. Visszatérve a témakör elejéhez.
Írom, és majd alakítom.
Sokat tanultam, és még van mit. De ez jó így. Mindenképpen lényegesnek tartom, hogy örömet okoz amikor írok, és ha netán nem fog megjelenni az sem lesz katasztrófa, de ...
Persze, hogy mindenki azt szeretné, hogy megjelenjen az irománya..
Dolgozom rajta...

könyvírás