Hazudj valami szépet!

Hazudj valami szépet!

Ha már képes vagy számodra ismert karakterekkel elmondani, érzékeltetni valamit, és meg tudsz jeleníteni szinte bármilyen hangulatot ezeknek a karaktereknek a szemszögéből, akkor itt az ideje elkezdeni a valódi teremtést. Azaz nekiláthatsz begyakorolni a kizárólag magad által kitalált szereplőid felépítését, hiszen majd később – a saját műveid megírásakor – már készség szintű tapasztalatod kell legyen ezen a téren.

Tulajdonképpen, a feladat elvileg egyszerű lenne: folytatni a Miki Egértől Hamletig című blogban felvázolt gyakorlatot úgy, hogy most nem konkrétan ismert személyekkel készítjük el a háromszor három féloldalas kis írást, hanem három kitalált, teljes egészében általunk megteremtett karakterrel.

Ám itt már átlépünk egy másik minőségbe. Eddig csak megfigyelés alapján alakítottuk át a valóságot egy írott világgá, most viszont eljött a pillanat, amikor nekünk kell személyiségeket teremtenünk, majd belebújnunk a bőrükbe, és rajtuk keresztül megjelenítenünk egy-egy történetet, vagy egy történet egy bizonyos részét.

Hát, igen! Ez a feladat már igényel bizonyos előkészületeket. Hiszen hogyan is írhatnál meg bármit egy karakter szemszögéből, ha nem tudod róla, hogy annak a személynek mi a fontos. Mire hogyan reagál? Egyáltalán! Mit vesz észre? Mit ért meg? Hogyan viszonyul a környezetéhez, amibe épp belehelyezted? És-és-és… és millió egyéb szempont, ami menet közben jöhet elő.

Az írói mesterség e területének, a karakterépítésnek, vagy nagyképűen: a karakterológiának – hálaistennek és „hálaistennek” – elég komoly irodalma van. Egyfelől azért hálaistennek, mert már tényleg mindent leírtak arról, hogy miként érdemes felépíteni egy-egy hiteles és egyben érdekes karaktert. Így, aki ezt valóban meg akarja tanulni, annak igazán bőséges szakirodalom áll a rendelkezésére.

A magyarul is elérhetőek közül én Lajos Egri: The Art of Dramatic Writing – A drámaírás művészete című könyvét tartom a legjobbnak, de egész jól használható pl. Krigler Gábor angolszász klasszikusokból összeollózott, (Folyt. köv.) Hogyan írjunk tévésorozatot című kézikönyve is.

Másfelől pedig, azért írtam idézőjelbe a „hálaistennek”-et, mert ez a komoly szakirodalom tette nagyképűvé, leereszkedővé, és egyben homályossá az írói mesterség elsajátításának „tudományát”.

A kritikusok, tanárok, professzorok, esztéták és egyéb hasonló, önálló alkotásra képtelen bölcsészek előszeretettel szokták az írásokat a karakterek kidolgozatlanságára hivatkozva szétszedni, lehúzni, a jobbítás állítólagos szándékával agyonnyomni.

A két leggyilkosabb karakterológiai kifejezés, amivel tönkre lehet tenni egy viszonylag kezdő írót az az ártatlan-arcúan aggódó: „Tök jó, amit csinálsz, csak egy kissé egysíkúak a szereplőid” és a tudományosan atyáskodó „Az a baj, hogy egydimenziósak a karaktereid”.  (Ez az „egydimenziós” cucc többé-kevésbé ugyanazt jelenti, mint az egysíkú, csak még arra is utal, hogy aki ezt mondta, baromira nagy szakértője a területnek, ezért ötször annyira be kell rezelni a kritikájától, mint másétól, pedig lehet, hogy csak egy könyvnek, Egri Lajos fent említett művének azt az egy fejezetét olvasta, amelyikben Egri kifejti, mit ért a szerinte ideálisan kidolgozott, háromdimenziós drámai szereplőkön.)

Nem azért életveszélyesek az ilyen minősítések, mert semmi valóságalapjuk nincs, és még azért se, mert nem mindig igazak, hanem azért, mert gyakran, még ha igazak is, nem jogosak, mint beszólások. Ezek a kifejezések – társítva a másik két kreativitásölő nagyágyúval, a „lapos”-sal és a „felszínes”-sel – nagyjából akkortájt váltak tömegpusztító fegyverré, mikor intézményessé vált a művészeti alkotások hivatalos értékelése (kritikája).

Akkor szoktak ilyen és ehhez hasonló jelzőket aggatni egy műre, amikor az nem felel meg bizonyos, előre meghatározott, egyetemeken oktatott jellemzőknek. Ám ezek a jellemzők ma már szakmai elvárásokká alakultak, pedig eredetileg nem azért születtek, hogy ostorozzák, stresszeljék, önbizalommentesre szekálják velük az esztéták, a bölcsészprofesszorok és a frusztrált művészekből lett újságírók (önjelölt kritikusok) a valódi alkotókat, hanem azért, hogy se-gít-sé-get nyújtsanak.

Az irodalomtörténet évszázadai során könyvhegyeket hordtak össze arról, hogy miként kell felépíteni egy-egy karaktert. Ám ezeknek az írásoknak végül is az a lényege, hogy dolgozd ki minél részletesebben az általad megteremtett szereplőket, és utána gondoskodj arról, hogy ezek a figurák ennek megfelelően is viselkedjenek.

Más szavakkal: legyen hiteles az a karakter.

Hiteles. Miért kulcsszó ez a hiteles? Azért, mert ha hiteles, akkor én, mint olvasó elhiszem. Ha én nem hiszem el, de Géza elhiszi, akkor nekem nem hiteles, Gézának pedig az. Ha a többség elhiszi, akkor a többségnek hiteles. Ha csak az ovisok hiszik el, akkor csak az ovisoknak hiteles, stb.

Ez nem több és nem kevesebb!!!

Durva, de így van.

Minden művészet egyfajta illúziókeltés. Mondjuk ki: csalás. Hazugság. A szobrász azt akarja elhitetni egy márványdarabról, hogy az ott a Góliáttal farkasszemet néző fiatal Dávid, a festő némi olajfesték segítségével megpróbálja elhitetni veled, hogy arról a vászonról egy sejtelmesen mosolygó reneszánsz hölgy néz rád, a színész meg úgy tesz, mintha ő a tébolyultat játszó, ám titkon lázadó Dán királyfi lenne.

Amikor te, mint író egy kitalált szereplőt alkotsz, akkor el akarod hitetni, hogy az a szereplő létezik. Erre a tevékenységre a csalás játékszabályai érvényesek. A kreativitás egy bizonyos nézőpontból hazugság. Igen, hazugság, csak egyfajta „jó hazugság”. Aki ezzel a csalással él, az egy Fehér Mágus, mert nem azzal a szándékkal hoz létre valamit, ami nincs, hogy összezavarja a már meglévő valóságot (a tényleges csaló ezt teszi), hanem azzal, hogy teremtsen egy újat.

Ennek a teremtésnek viszont csak akkor van ereje, ha azt el is hiszi az olvasó.

Jó, jó! Ez mind lehet szép, meg érdekes, meg minden, de miért értekezek itt ilyen hosszan erről egy gyakorlati feladat leírása közben?

Azért, mert ez a csalási kísérlet, ha úgy tetszik „nemes-svindli”, határozza meg, mennyire kell kidolgoznod egy karaktert, hogy az hiteles legyen.

Ez mindig helyzet- és közönségfüggő.

Ha el akarod hitetni egy kisgyerekkel, hogy a Télapó létezik, akkor elég egy vörös sipkát húznod, meg fehér szakállt ragasztanod, és egy picit elváltoztatott hangon megszólalnod. Ha ugyanezt be akarod adni egy felnőttnek, akkor már igencsak össze kell szedned magad, hogy sikerrel járj – de ha Vágó Istvánt, az ország leghíresebb szkeptikusát szeretnéd felültetni, akkor valószínűleg David Copperfield összes, hétpecsét alatt őrzött, tikos mutatványa is kevés lenne.

Csak vedd fel ezt az nézőpontot!

Biztos, hazudtál már valamikor. Ha máskor nem, akkor földrajzórán, még általánosban, amikor megpróbáltad elhitetni a tanárral, hogy te „isten bizony meg akartad tanulni a földtani korszakokat, csak hát, a körülmények…” Persze, vannak sikeres hazugságok, és vannak sikertelenek.  Nyilván, a sikereseket érdemes felidézni.

Vedd fel azt a pofátlan nézőpontot!

Hidd el, hogy élvezni fogod. Most szabad. Most lelkiismeret-furdalás nélkül teheted. Az olvasó nem fog megharagudni. Sőt! Elvárja! Ha nem teszed meg, akkor fog rád kígyót-békát kiáltani.

Verd át! Szívasd meg!!!

Ha elsőre nemigen tudsz mit kezdeni ezzel a tanáccsal, akkor nézz meg pár csalókról szóló filmet. Persze, jó – hiteles :-) – csalófilmeket, amelyek életszerűen mutatják be a svindlerek működését (pl.: Nagy balhé, Szélhámos fivérek, Kaméleon, Ocean's 11, Kapj el, ha tudsz). Tanulj a főhőseiktől! Lesd el a trükkjeiket, próbáld átvenni a játékszenvedélyüket, és fordítsd le ezeket a te élethelyzetedre, a Fehér Mágus élethelyzetére!

Ezután térj vissza a feladathoz, és írj annyi verziót belőle, amíg nem érzed úgy, hogy bárkit meg tudnál győzni arról, hogy az adott személy, akinek a nézőpontjából mesélsz el valamit, az igenis egy létező személy.

Hazudj valami szépet!

Közben természetesen érdemes képezni magad a karakterkidolgozás témakörében, de ezek után már lesz hova tenni azokat az ismereteket, amiket ezekből a tananyagokból magadba szívhatsz, és így nem nyom majd agyon egyik tekintélyes karakterológiai tankönyv elérhetetlennek tűnő elvárásrendszere sem.

 

A feladat tehát a következő:

Újra írd meg a Miki egértől Hamletig poszt 1. feladatának a., b. és c. írásaiban történt eseményeket, minta egy másik karakterrel történtek volna meg, csak most már ezek kitalált, általad kreált karakterek legyenek. Mind a három verzióhoz készíts legalább három-három különböző karakterrel, három-három különböző írást.

 

Hogy ment? Írd meg itt lent!

Hozzászólások

Én a karakteralkotásnál két dolgot tartok a legfontosabbnak, először is, hogy a szereplő rendelkezzen alapvető személyiségjegyekkel, és legyen saját gondolkodásmódja a körülötte lévő világról. Ezután jön a származás, cél, szerep a történetben, beszédstílus stb.
Egy történetet nem kezdhetünk el úgy hogy nem dolgoztunk ki minden egyes történetre hatással lévő karaktert. A legfontosabbnak én azt tartom, hogy mindig legyen motivációja a karaktereknek, mert sok író itt bukik el. Cselekszik a karakter, de mit és miért? Erre mindig kell legyen valami válasznak lennie.
A másik amire legjobban oda kell figyelni, hogy a karakter SOHA semmilyen körülmények között ne hozzon karakteridegen döntést. Ha ez megtörténik (nálam) nagy eséllyel a karakter elveszíti a hitelességét ezzel pedig az egész könyv/film/sorozat iránt elveszítem az érdeklődésemet is. Ha megalkotunk egy karaktert mindennél jobban ismernünk kell őket, mintha a legjobb barátjuk, vagy valamelyik közeli rokonunk lenne. Ha pedig a karakter egy nehéz döntés elé kerül érdemes többször átgondolni, hogy mit tenne a szereplő.

Röviden:
Egy könyvben nem attól lesznek jók a karakterek, ha az író dönti el, hogy mit tegyenek, hanem a a karakterek maguktól cselekszenek.

Egyetértek. Újabban egyre több könyvet hagyok félbe azért, mert a karakterek kezdetlegesek, vagy olyan döntéseket hoznak amik egyáltalán nem illenek rájuk.
Erre példák bestsellerekből:
-Az író próbál meggyőzni, hogy a főhős egy kedves, barátságos alak de közben egy önző, saját céljaiért bármire képes, más céljait teljesen semmibe vevő (legyen az akár az élete szerelme) szemétként cselekszik, akit senki sem érdekel saját magán kívül. Sikeres amerikai könyv lett belőle.
-A főhősünk egy háborús hős, hatalmas harci tapasztalattal és aztán még sem tud legyőzni egy gyenge lányt aki életében másodszor tart kardot a kezében. (angol szerző)
-Jól felépítettnek tűnő szereplők, például diplomáciájáról és megértéséről, charme-járól messzi földről híres férfi (amit nem csak kimond az író, hanem egy karakternek ekképpen kell cselekedni). Tehát elhisszük róla, hogy ilyen. És ekkor fellázadnak a nők vagy egyszerűen csak okoskodnak ( itt ismét nem mondom a könyv címét de szintén amerikai szerző, de mivel hogy nem ez az első könyve senki sem bőgi le), és a jól felépített férfialakunk összeomlik mint a kártyavár, teljességgel óvodás módra, szerencsétlen, tehetetlen, kétbalkezes, gyámoltalan dedósként kezd viselkedni.
- Egy jó kis laza, bulis vidám karakter egy váratlan pillanatban el kezd nyafogni hogy neki semmi sem sikerül.(ez magyar szerző)
-Egy pasi egyetlen célja a bosszúállás. Felfegyverkezik és elindul a bűnösök nyomában. Megy és állandó izgalmas akciók közepette halad a célja fele. Már egész közel jár. És akkor úgy gondolja, hogy pihen egy nap. Miért? (amerikai szerző)
Ilyen esetekben érzem úgy hogy nyilvános könyvégetéseket kellene tartani. De hát vannak akiknek bejön az ilyesmi, és szórakoztatónak tartják, nem is értem hogyan. Úgy, hogy mély levegőt veszek és mégsem égetem el. Régebb elolvastam az összes könyvet amibe belefutottam. De mára rájöttem, hogy több könyv van annál és állandóan jelenik meg új a piacon, hogy az összeset elolvassam. Úgy hogy szelektálok. Igaz hogy bele fogok mindenbe ami a kezem ügyébe akad, ebből még nem nőttem ki, de ami nem nyer meg magának az a „még nem fejeztem be” polcra kerül . Ilyenből van több száz. Ha sok időm lesz talán egyszer majd befejezem őket.
De van jó hír is ebben a számomra. Nem kell csüggedni. Ha írói szemmel nézem, ezeket a fent említett könyveket is kiadta valaki, és sokuknak óriási olvasó közönsége van. Szóval nincs minden veszve. Sok amatőr befutott már, egyszer én is köztük lehetek. :)

Szia,
Az említett könyvek ismerete nélkül annyit azért hozzátennék, hogy a totálisan következetes hős sem hiteles. Dan Brown rettentő sikeres karaktereit akár Jókai is alkothatta volna. Ha nála valaki jó, akkor sose rossz, ha erős, soha nem gyengül el... Rettentő unalmas!
A hiteles karakter gondolatai és mozdulatai azt sugallják, amilyen. Tettei és főleg szavai pedig azt, amilyennek mutatni akarja magát. Ez a kettő egy hiteles karakternél SOHA nem egyezik. Legalábbis én eszerint dolgozom...

Amikor a legutóbbi hozzászólásomba a karakter problémákról beszéltem a legelső példámban az Alkonyatra gondoltam (most köveznek meg a rajongók, mert tuti, hogy ez lesz). A könyv olvasása közben végig az volt az érzésem, hagy az író el akarja hitetni velem, hogy Bella egy kedves lány aki törődik másokkal, és véletlenül sem önző. Mondok egy saját példát hogy senki meg ne sértsek (ennél jobban): A mosolygós, kedves, tündérszárnyú lény, apró kis lábaival elakasztotta a nagymamát az átjárón, majd kiborította a babakocsit a busz előtt, miközben pöttöm kis fogacskáival leharapta a rózsaszín kiscica jobb fülét. Aztán üdén és kedvesen tovaröppent a szűzies kis rucijában. - Szóval hiába mondjuk, hogy kedves, ha a tettei nem azt sugallják. Szerintem az nem ér, hogy az író állandóan mondja, hogy a szereplője kedves. Attól még nem lesz az. Azt az olvasó tudja, látja a tetteiből, hogy úgy viselkedik vagy sem.

Ismét egy példával jövök. ( ha már megköveznek a rajongók, csináljam stílusosan) De elővigyázatosságból :) ugyanannak a célközönségnek szánt könyvel példázódok, hogy a kelleténél több embert ne bosszantsak fel. Töredelmesen bevallom, hogy elolvastam „Halhatatlanok alkonyat után” sorozat első részét a: Vámpíréhséget. Nos azon kívül, hogy véleményem szerint túl sok a szex benne ( de ez lényegtelen a mi szempontunkból) egyéb, ennél komolyabb gondjai is vannak. Karakter problémái is.
Figyelem! Ha el akarod olvasni a könyvet akkor készülj fel rá hogy most elmondom a végét, és lelövöm a poént.
Szóval vannak a vámpírok akik legszívesebben katakombákban élnek. Mert a föld alatt érzik jól magukat. A főszereplő csaj, félig vámpír, ezért az ágy alatt alszik, és egyébként gyáva. És egyáltalán semmit sem tud a harcról, és harcművészetekről, de végére elhiszi magáról, hogy mindenre képes. (mindenféle gyakorlás és edzés nélkül) A főellenség, az gonosz vámpír király, aki az előbbiekből következtetve: hol máshol élne, mint egy magas torony tetején? És aki ellen évszázadok óta küzd több nép, (pl a vérfarkasok) hatalmas csapatokkal. Nos a csaj egyértelmű, hogy egymaga legyőzi a fő gonoszt, ezt mondanom sem kell. De mondom: A toronyban vannak. Fent a tetején. Nappal van. A csaj visít és a kiáltásától kitörtnek az ablakok. A fő gonosz pedig megég, nem hal meg de már harcképtelen. Persze utána még le kell szúrni meg levágni a fejét meg minden.
A negatív karakterrel ott a hiba, hogy ha ez egy olyan erős, hogy több faj igen erős katonái harcolnak ellene öt évszázad óta, akkor mi a csudát keres fényes nappal egy toronyban? Ráadásul miért vannak annak a toronynak ablakai még ha le is vannak festve? Szóval mért ül egy ilyen kiszolgáltatott helyen, egy számító, hatalmas hadúr? Magyarázza el nekem valaki, hogy a vámpír aki katakombákban szeret élni, miért csináltat ablakokat? És ha már csináltat, miért ilyen törékeny dologból mint az üveg?
Másrészről a pozitív szereplők karaktere is megkérdőjelezhető: Az a sok erős lény, aki évszázadokig küzdött a gonosz ellen, mennyire lehet erős? Gyengének tűnnek. Egy csaj aki egyetlen egyszer verekedik ez előtt, egy gyenge vérfarkassal, legyőzi a főellenséget? Ilyen irracionálisan könnyű módon? Utólag az olvasó, (vagyis én) azt kérdi: Mégis hogyan harcoltak ezek évszázadokig, ha ilyen könnyű legyőzni? Nem értem mit szenvedtek annyit! Nem értem, hogy ez a gyenge alak, hogy tarthatott fogva bárkit is! Nem értem hogyan félhettek tőle! Nem értem, hogy hogyan parancsolhatott egy hadseregnek! Nem értem hogy honnan volt hadserege, akik ezt a alakot követték! Persze klassz, hogy a csaj már nem gyáva, és felveszi a harcot. De ennek vagy valami folyamata kellene legyen ami alatt felkészül a nagy küzdelemre. És legyen egy nagy küzdelem! Vagy kisebb ellenség után kellene nézzen. Mert ez így nem működik. Legalábbis számomra nem. Így bagatellizálja az összes többi szereplő erőfeszítéseit. Szerintem a főhősnek meg kellene küzdeni a céljaiért. Másképpen nem érezzük, hogy elért valami nagy dolgot.
Ezek után mondanom sem kell, hogy a sorozat többi részét nem fogom elolvasni.

Szia,
bocsi, nem ellened szántam amiket most írtam, bár így egymás alatt látva úgy nézhet ki, mintha letámadtalak volna. Pedig nem volt szándékos. Lentebb írtam is, hogy elgondolkoztam azon amit írtatok válaszul, és rájöttem pár dologra. De nem ismétlem el.

Egyetértek! Ráadásul ezzel a felfogással könnyebb is alkotni, hisz az alakjaid saját maguk írják a sorsukat :). Ám azt nem szabad elfelejteni, hogy néha a ló is megbotlik, és az sem totál biztos, hogy az ördög mindig ébren van :D.

Ez utóbbit Matt bejegyzéséhez szántam...

Sziasztok!
Egyszer régen, amikor "kisfőnök" voltam, írtam egy jellemzést valakiről (utáltam - nem az illetőt, a feladatot -, de akkoriban ez így ment). Amikor a "nagyfőnök" elolvasta, azt mondta: ez az írás rendkívül ellentmondásos. Kis gondolkodás után azt válaszoltam: csak amennyire az, akiről szól. Nem tudom, szerencsés-e, de én arra törekszem, hogy az alakjaim legalább hasonlítsanak a valódi emberekre. Ugye, semmi és senki sem tiszta fehér, vagy fekete, de azért az árnyalatokkal és az arányokkal nem árt okosan és tudatosan bánni. Jómagam erősen romantikára hajló típus vagyok, így hát különösen vigyáznom kell, hogy hiteles legyen a karakter, és ne meseszerű - mint pl. Jókainál. Azért, hogy az ő életműve unalmas lenne, azt vitatnám... Az is érdekes gondolat, hogy egy "hiteles" karakter gondolatvilága és magatartása "SOHA nem egyezik". Szerény véleményem szerint majdnem MINDIG! Persze lehet, hogy félreértem, amit Loránt mondani akar, de az én olvasatomban olyan, mintha nála minden "hiteles" alak valahogy képmutató lenne. Nem is tudom elképzelni, hogy pl. egy dialógusban mindig előbb elgondolkodnak a szereplők, hogy most éppen milyennek szeretnének látszani, s csak azután szólalnak meg. Ettől még bizonyára jó úton jársz, csak én nem tudom követni a gondolataidat :).

Sziasztok,
Nagyon örülök, hogy válaszoltatok arra amit írtam mert elgondolkodtatott, és végső soron rájöttem, hogy bár nem mindenben de részben egyetértek (a dolgok egy részével.):)
Az én véleményem szerint sem hiteles, ha egy személy megragad abban, hogy pl:erős. Egy karakternek egyrészt fejlődnie kell, másrészt, meg hatások érik, amikre reagál. És elismerem, hogy lehet olyan helyzet, amikor a gondolatai, és az amit mond valaki az nem egyezik meg, mert az érdekei ezt szolgálják. De a céljában legyen viszonylag konzekvens. Persze vannak kisebb célok, de van egy valami ami motiválja. A karakter tart valami fele. Ez a célja. És ha ez megváltozik, és más fele kezdenek mutatni a cselekedetei, akkor azt az olvasónak tudnia kell, hogy miért változott meg. Legyen egy hatás. Történjen valami, aminek a következtében másképp kezd viselkedni mint eddig. Mert ha nem, az olvasó, vagyis jómagam, nem értem hogy ezt miért csinálja.
Tehát: Az, hogy a környezet hatására változik a karakter az nem baj. Sőt! Az lenne baj, ha nem reagálna rá. Hiteles lehet,az is ha másmilyen belül, mint ahogy mások fele mutatja magát, mert másokat akar manipulálni. Véleményem szerint: Csak egy a lényeg! Az olvasó értse meg, hogy miért csinálja. Nem feltétlenül egyből, de legalább utólag álljon össze a kép. Legyen neki egy célja, és tartsa ahhoz magát.

Sziasztok mind,
szeretném pontosítani korábbi mondataimat a válaszok fényében. Jókai életműve nem unalmas, de a karakterei szerintem azok. Dan Brown angyalaival és démonaival együtt. Az én karaktereim IGENIS képmutatók. Amikor kidolgozom őket - kövezzetek meg, de mérnökember excelben alkot karaktert - két oszlopot kap minden tulajdonság: egy objektív és egy szubjektív szintet. Pl mi a karakter célja? Szerinte gazdag akar lenni, hogy leléphessen az országból, ahol élni kényszerül. De én tudom, amit ő nem, hogy valójában szereti azt az országot, és nem bírja elviselni, hogy nem tehet a hanyatlása ellen. Nem fog elgondolkozni azon, hogy milyennek akarja láttatni magát, mielőtt megszólal. A beszéde és a tettei a gazdagodás vágyát sugallják majd, de az ösztönös reakciói, az érzelmi kitörései ennek rendre ellentmondanak. Ezt az olvasó is érzi, sőt a karaktert is megzavarja, dühíti. Egyre erősebben próbál azonosulni vélt céljaival, de rendre elbukik, egyre mélyebbre kerül, egyre távolabb a céltól. Jelen példa szerint minél gazdagabb akar lenni, annál szegényebb lesz. Végül pedig az igazi cél irányába indulva sikerélményhez jut. Ekkor sem muszáj tudatosan felismernie valódi célját. Elég ha az olvaaó felismeri azt...
Bocsánat a terjengős magyarázatért, csak szerettem volna megmutatni, hogy ezzel a módszerrel sokszor nagyon könnyű a hitelesség talaján maradni, közben a karaktert összetett, bonyolult lényként bemutatni. Kis befektetés tervezéskor, nagy nyereség később. Kiadtam a műhelytitkom, próbáljátok ki! :)

Szia Loránt!
Nagyon érdekes, és érzékletes a példabéli karaktered bemutatása. Erre már "csak" a cselekményt kell ráépíteni, és kész a történet! Megteszed? Mert ha nem, ellopom! :))))

Használd egészséggel... :)

Szia,
Hú! Kíváncsivá tettél. Nagyon jó! Ez egy különleges eset: A karakteren belül, a lelkében (is) zajlik a cselekmény. Szólj, ha megjelenik a történet, szeretném elolvasni!

Az a jó benne, hogy ha kitalálsz három-négy ilyen "kettős" karaktert, akik nem arra vágynak, amire valójában szükségük lenne), aztán berakod őket egy kávéházba, az utcát pedig elárasztod valami természeti (vagy természetfeletti) katasztrófával - akkor a történet gyakorlatilag a karakterek alá "íródik".
Sajnos valójában nem íródik, úgy kell megírni kézzel. :)

könyvírás