A vak bölcsészek és az elefánt

A vak bölcsészek és az elefánt

Mi a művészet?

„A művészet tanít.” „A művészet önfejlesztés.” „A művészet egyfajta szertartás.” „A művészet propaganda.” „A művészet szórakoztatás.” „A művészet kísértés.” „A művészet az érdek nélküli szépség.” „A művészet a tökéletesség keresése.” „A művészet a kreatív gének játéka.”...

Ismered az indiai tanmesét? Tudod, amelyikben néhány vak, akik még sose láttak elefántot, egyszerre kezdik el tapogatni a jámbor teherhordót. Aki a lábát kapja el, az azt hiszi, hogy az elefánt olyan, mint egy oszlop. Amelyik a fülére csapott le, az egy lepedőhöz fogja hasonlítani. Amelyik az ormányát tartja a kezében, az egy kígyószerűségnek gondolja – de lesz, aki domb, és lesz, aki valami kötélfélének véli majd.

Igen, tudom: ezt a sztorit oly sok helyzetre használták már az idők során, hogy akár közhelyesnek is mondhatnánk. Az is. Közhely, de nem véletlenül az. Semmi nem szemlélteti ezen anekdotánál jobban a korlátozott nézőpontú megismerés következményeit, és sajnos száz százalékban érvényes magának a művészetnek a meghatározására is.

Ha nem hiszed, járj utána! Le fogsz döbbenni, mennyi használhatatlan meghatározást találsz majd.

A művészet elméleti kérdései az úgynevezett humán tárgyakhoz tartoznak. Ez a bölcsészek területe. Itt sajnos kevés a pontos, precíz meghatározás.

Mennyivel könnyebb lenne a dolgunk, ha a művészetre is olyan mindenki által elfogadott, és mérhető törvények léteznének, mint a fizikára, vagy a kémiára. Akkor nem lenne vita. Vagy ha mégis, a vitatkozó bölcsészek lemennének a laborba, és megmérnék, hogy kinek van igaza.

Egyszerűbb lenne a dolga egy kezdő írónak is, hiszen, ha a természettudományokhoz hasonlóan már az iskolában megtanítanák azt, hogy mi a művészet, akkor tudnánk, milyen pályán mozgunk, amikor egy műalkotást akarunk létrehozni.

Persze, van, aki e nélkül is boldogul.

Igen, léteznek alkotók szép számban, akiknek látszólag(!) nincs szükségük arra, hogy bármit is agyaljanak a saját művészetükkel kapcsolatban. Fogják, és csinálják.

Legalábbis, ahogy néhány filmben látjuk. Hősünknek gondjai támadnak az alkotással, majd történik valami, és az egyik pillanatról a másikra jön a mágikus ihlet, dőlnek belőle a sorok, a dallamok, a hangulatok, ég a keze alatt az festővászon, meg ilyenek.

Ha azt látod, hogy másnak milyen könnyen megy, akkor azt hiszed, hogy neked ez nem való és lekopsz a pályáról. Tudod te, mekkora meló és/vagy milyen speciális családi háttér, esetleg az alkotás vágyát kínzó erővel kikényszerítő egyéni tragédia lehet azok mögött a most lazának tűnő művészek mögött?

Igen, nekik már nincs szükségük arra, hogy azt elemezgessék, hogy mi a művészet valójában. Viszont, ha beszélgettél olyasvalakivel, akinek már nem jelent problémát leülni egy írógép elé és azonnal írni, vagy egy olyannal, aki akármikor megrajzol egy portrét, vagy akkor is könnyfakasztóan szaval el egy verset, ha álmából riasztják fel... Nos, ha beszélgetnél ilyen művészekkel, akkor rá kell jönnöd, hogy ők – ha nem is fogalmazták meg, hogy mi számukra a művészet –, az biztos, hogy tudják, miért csinálják.

Miért akadsz el?

Ha nincs célja valaminek, akkor az nincs, vagy csak véletlenszerűen létezget.

Az írásod célja, hogy közölj, hogy átadj valamit. Tehát kell, hogy legyen valamiféle üzeneted. Ha nincs üzenet, az egész nem ér semmit.

A jelentős epikus (elbeszélő, l. epika – szerk.) tartalommal bíró írásműveknél (pl. regény, novella) az üzenet legfőbb hordozója maga a történet, ezért ha nem az üzeneted határozza meg azt, ahogyan majd felépíted a történetet, akkor el fogsz akadni, és még csak észre se fogod venni, hogy miért akadtál el.

A történetet vagy te találod ki, vagy megtörtént, de mindenképp te döntöd el, hogy hogyan meséled el, milyen műfajt választasz hozzá, ki lesz a tényleges főszereplőd, mit hagysz ki, mit nagyolsz el, mit részletezel, mire teszed a hangsúlyokat. Ha alapos vagy az előkészítés során, és e döntéseket úgy hozod meg, hogy azok segítsék az üzeneted minél ügyesebb, minél hatékonyabb átadását, akkor nem fogsz elakadni.

könyvírás