regényírás - könyvírás

Szerintem nem az a kérdés, hogy miért lesz az ember író, hanem az, hogy mikortól számít írónak egy író?
Attól, a pillanattól mikor hajlamot érez rá, mint itt a többség? Vagy attól a pillanattól, hogy nekilát, hogy a kósza gondolatokat papírra vesse, mint már sokkal kevesebben? Vagy talán csak akkor, ha kész a regénye, mint egy-két embernek? Vagy talán még akkor sem, csak akkor mikor a könyvei eljutnak az olvasóhoz, mint oly keveseknek? Talán csupán az olvasó teszi íróvá az írót?
Nos, én eljutottam odáig, hogy van egy kész regényem, de senki sem olvasta, és ha megkérdeznék miért lettem író, azt felelném nem vagyok író. Bár bevallom az szeretnék lenni.

A könyvek iránti olthatatlan vágy gyerek korom óta nyomon követ.Szégyen nem szégyen a Harry Potter könyvek voltak az elsők melyek a kezem ügyébe akadtak.Bár érdekesek voltak, egy idő után többre vágytam és ekkor fordultam a klasszikusokhoz:Sir Arthur Conan Doyle, Robert Louis Stevenson, H.G.Wells.Egyszer aztán megkértek minket az irodalom tanár(sosem látott bennem fantáziát) hogy alkossunk egy történetet, Attila a hun kalandjairól.Én egy időutazó történetet dolgoztam ki és meg kell vallanom ,nagy sikert aratott.Azóta mindig elözönlenek az ötletek, de egészen tavaly decemberig nem is jutott eszembe az a ötlet hogy gondolataimat papírra vetítsem.Tehát lehet engem újszülött pályakezdőnek tekinteni aki mint egy gyerek kíváncsian néz körbe és szeretne új dolgokat megismerni az írás világában:)

Nyolc vagy kilenc éves lehettem amikor elöször készült el egy drámám. Majd jöttek versek, ujabb művek. A mai több mint ötven alkotás magáért beszél. Talán a lélek okozta sérülés, nagyon fiatal korban egy kimondottan gyermeki törés ami felnött korban nevetséges, de ez vonta maga után az érzelmek hosszú láncolatát. Apámtól féltem, anyámat imádtam, s mindig félelemben voltam. Ugy emlékszek a haláltól. Nyolc éves voltam amikor éreztem, meghaltam, nem lélegeztem, nem féltem ekkor, boldog voltam s nem tudom miért, a mai napig sem. Egyszere csak hatalmasat kiálltottam, anyámék berohantak a szobába s ültem, kapkodtam a lélegzetemet. Nem örültem neki mert egy visszatérö félelmetes álmom volt örökké ami majd húsz évig elkisért. Emberek, gyerekek ha álmomban beszélgettem velük mindig a levegöben lebegtek és nem volt arcuk, egy sötét folt volt helyettük. Elvittek egy jóshoz aki közölte. nagyon hires ember fogok lenni, de öregségemre, talán igaza volt-lett. De a zene is érdekelt, megtanultam gitározni az adott kor szelleme szerint, majd a billentyüsök is megmarkolták a szivemet. Apám zeneművészként kereste a kenyerét éttermekben, presszokban és zenés helyeken, talán örököltem tölle. Idáig nyolc operettet irtam, több országban. És újra a kérdés, Miért lesz valaki iró. Még mindig nem tudom. De amit tudok, nagyon szép és csodálatos érzés amikor ir az ember éstöbb embert éltet a lapokon, vele él. És ez kegyetlen is, hiszen a lelkét veszi el a szereplöjeitől vagy adja az ővét egy pici ideig. Volt amikor remegve irtam, volt amikor sirva, de nevetve is. Az irót nem lehet jellemezni. Amit mondhatok," az iró nem lesz, születik." Nem ö fogja eldönteni, - iró akarok lenni - a sors ami a lapjait rakosgatja egymás tetejére. több mint tizezer oldalt irtam előzetes számitás szerint, talán bele is dilizek, nem lehet tudni de van rá esély. És visszatérve a gyermeki halálomra, azóta megérzem a szellemeket, egy fua hideg energia támad meg, fázok belsőleg, s ez a szellem észlelés nem csak egy adott helyen van, sok és furcsa helyeken. Lyonban egy templom elött mentem el, egy autó mellett kapott el a hideg energia, egy szellem álldogált a kocsi mellett. Vártam, közben figyeltem s egy óra múlva nyilt a templom ajtaja s kilépett egy idős nő egy fiatal férfi támogatta. Utánna jöttek a többi emberek. A nő a kocsihoz ért a fiúval, beültek, a fiú vezetett s megkérdeztem a siró idős nőt. Igen, a férje halt meg de szelleme várta a templom elötti autónál. Elmentek, a szelleme is eltünt. Vagy Hamburgban, egy temetöben a sir mellett, nem tudott elmenni a családtól, vagy templomban a hamburgiban. tehát, ha ezt összevetjük, eért lettem iró. Azért lesz valaki iró mert lelke teli van olyan feszültséggel amit csak irásban tud kiadni.
Üdvözlettel.
Anatole Hongrois
Auteur-schriftsteller
Iró-költő-operettszerző.
www.anatolehongrois.hupont.hu

Nem is tudom...
Amikor nagy szívfájdalmaim voltak, versek pattantak ki az agyamból-lelkemből. Utólag gyengének érzem őket, de szerintem a versírás más kategória.
Teher alatt nő a pálma... ahogy mondják. Amikor boldog lettem :) eszembe se jutott verselni. Mily érdekes...
Nos... többször gondoltam már arra, megírom életem történetét (anyag az van bőven...), de a lustaság megakadályozott ebben.
Viszont ahogy telnek az évek és egyre több van már mögöttem, úgy egyre gyakrabban jön elő a vágy: írni kellene.
Némelyek naplót, blogot írnak, de ez amolyan kötelező penzummá válik idővel, amit le kell tudni, akár van mondanivaló, akár nincs. Hát most itt tartok.
Mármint mégiscsak kellene írni. Az igazi szerintem az, ha valaki csak úgy elkezd írni valamiről. Hiszen Életem története csak egy van, nem? Hogyan leszek sikeres író, ha állandóan a saját életemről írogatok... bár ezt is lehetne cizellálni, pl. Életem a gyermekeim szemszögéből nézve, Életem a volt férjeim szemével, stb. Volt férjeim élete az én szememmel, és így tovább.
Majd meglátjuk, most kaptam egy jó kis(nagy?) lökést.
Valamit kellene írni...

Érdekes dolog ez. Engem speciel megindít az olyan valóságszagú történet aminek nem happy end a vége. Valahogy az életben sem így működnek a dolgok. Tudom, hogy rossz dolog azt kimondani, hogy a "jó mindig győz" a valóságban sokkal ritkábban létezik, mint a könyvekben, de sajnos ez van.
Sok sikert a továbbiakhoz.

Ha a főhős végül elbukik, akkor minden, amit addig tett, hiábavaló volt...